Az állami mindenhatóság gondolata azáltal bénítja meg vagy kényezteti el a középosztálybelit, hogy intézményesen végzi el helyette társadalmi kötelezettségeit. Hívei rendesen a nemzet fogalmával tévesztik össze az állam fogalmát.
Karácsony Sándor (1891–1952) a hazai neveléstudomány jeles személyisége, pedagógus, filozófus, egyetemi tanár, 1942–1950 között a Debreceni Tisza István Tudományegyetem pedagógia tanszékének vezetője volt. „A népiskolai reform és az alsónéposztály lelki alkata” című művéből lapunkban 2025. november 8-án tettünk közzé részleteket.
Ezúttal a középosztályra vonatkozó gondolataiból idézünk. A közelgő országgyűlési választások előtt hasznos lehet a közgondolkodás egyes jellemző elemeinek, köztük az átlagos választópolgár szavazási motivációinak vizsgálata. Az ilyen szempontból különösen figyelemre méltó szövegrészeket kurziváltuk. A közlés forrása a szerzőnek az Exodus kiadásában 1939-ben Budapesten, „A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja” címmel megjelent kötete (74–79. oldal).
*
„Ha az alsó néposztály lelki alkatának múltkori vizsgálata alkalmából néha-néha még kétségeink támadtak s majdnem hinni kezdtük, hogy ezt a lelket modernné tenni lehetetlen, most elképedünk, látván, mennyire azonos az a lelki alkat a középosztálybeliekével.
A vitális élet pl. a középosztálybelieknél is alig több mint a ruházat civilizációja, ha elfogadjuk azt a három fokot, mely különbséget tesz az élelem, a ruházkodás és a lakás civilizációja között. Azt jelenti ez, hogy ezen a fokon a lakás még csak kényelmes, de nem szép, az ételek pedig már csinos tálalásban kerülnek az asztalra. Azt jelenti pl., hogy van ugyan esetleg szalon, de nem használják, vagy, hogy egy nagyon jellemző képben mutassak rá a különbségre, azt jelenti, hogy a németországi harmadosztályú vasúti kocsik fapadosak ugyan, de tisztábbak, mint a mi másodosztályú fülkéink, és vannak negyedosztályú kocsik is. (Vagyis: a német középosztálybeli nem ragaszkodik ugyan a párnázott üléshez, de igényt támaszt jobb levegőre, tisztább (mellék-) helyiségre és megfelelő környezetre.)
Nagyon jellemző ezen a fokon – s ez aztán kulturális térre is átcsap – a látszatra törekvés. Éhezem és nyomorgok, de legalább úr vagyok. Ugyanaz a jelenség ez, mint mikor az alsó néposztálybeli mindent magára aggat, nagy lakodalmat csap, vagy azért szerez meg valamit, mert megteheti. (…) Ennek a látszatra törekvésnek további terméke az ún. polgári beosztás és rendszeresség. Hogy csak látszat, két jelenség mutatja. Az egyik az, hogy nem természetes rendszer, a másik, hogy az előre nem látott meglepetések nagyon könnyen felborítják. (A legtöbb középosztálybelinek volt a háború előtt rendes havi tétele mondjuk könyv-részletfizetésre. Ez látszólag rendszer volt és középiskolát végzett embernél természetesnek is tetszett. A háború felborította a rendszert és mesterségesnek mutatta, hiszen ez a szükséglet nagyon sok helyen kielégítetlen maradt vagy nyomtalanul eltűnt.)
Harmadik jellemző tünete a középosztály vitális életének a konzerváló vágy. A jelennek élés következménye ez, s azonkívül összefügg magával a középosztálybeli élettel, hiszen a középosztálybeli inkább megőriz, mint újat alkot. (A legtöbb középosztálybeli pl. csak akkor fordul orvoshoz, ha beteg. Ez pedig azt jelenti, hogy nem egészséges akar lenni, csak beteg lenni nem akar; a meglévő általános közérzetét állítja helyre, de nem gondol a jövővel. Nagyon éles itt a határ az alsó néposztálybeliek felé. Azok nemigen törődnek a bajukkal, emezek – még ha újabban nem is szaladnak azonnal orvoshoz – annál buzgóbban, szinte a hypochondria felé közeledőn kuruzsolják magukat és egymást házilag.)
Negyedik és legszomorúbb jelenség az, hogy a vitális élet túlságosan anyagias. Nem lehet azt várnunk a középosztálytól, hogy nagyobb felében szellemi életet éljen. Nem teheti, még ha egyes kivételes egyedeiben megtenné, vagy megteszi is, hiszen azért középosztály. De pedagógiai szempontból lehetetlen észre nem vennünk azt a szomorú tényt, hogy nem végzi a közvetítés munkáját az anyagi szempontból hangsúlyozott alsóbb néposztálybeli életmód és a szellemi felé törekvő szofokrácia [= az értelmiség uralma – BTG] világa között… (…)
Sokat időztünk középosztályunk vitális életénél, de nem ok nélkül. Ez a vitális élet nagyon sok mindent megmagyaráz felsőbb régiókban is. Az a lelki alkat, mely a kenyérrel szemben látszatra dolgozik, külső rendszert fejleszt, a jelennek él, szellemiségét nem hangoztatja és vágyait mérsékelni képtelen, társadalmi életét, művészetét, tudományát, erkölcseit és vallását sem alakíthatta eddig megismert készségeitől függetlenül.
Nincs is különben. Társadalmi életének legjellemzőbb sajátossága, hogy nem öntudatos, tehát szétszórt és szervezetlen. Bajos volna e sokkal bonyolultabb életformát olyan egyszerű sematikus rajz egészében szemléltetnünk, mint múltkor az alsóbb néposztálybeliekét, néhány jellemző vonás megrajzolására vállalkozhatunk tehát mindössze. Talán legszembeötlőbb: mennyire nem törődik a saját politikai képviseletével. Hol túlságosan jobbra tolódik, hol fölöttébb baloldali. Nagyon hangosak, s ezért talán eléggé ismertek, pl. az ún. úri szocialisták. Nem a szofokrácia azon tagjait értjük alattuk, akik a szociáldemokrácia vezetői természetszerűleg lehetnek, hanem azokat a középosztálybelieket, akik pusztán csak önmagukat képviselik, mikor meggyőződéses szocialisták, s akiket féltünk, mikor úgy emlegetjük őket, hogy ez a mai nehéz helyzet előbb-utóbb az internacionálé karjaiba fogja kergetni legnagyobb részüket. A szervezetlenség abban áll, hogy önkéntelenül egy szervezett tömeg védelme alá helyezkedtek, a szétszórtság abban, mert külső indításra (politikai élet, iskolázatlanság, nyomor, erős agitáció, utánzási vágy) egyáltalában meg tudták tenni, a nem tudatosság pedig abban, hogy elismerve egy társadalmi réteg (a munkások) osztályöntudatát, feladták a magukét. Tudatosan kettőt lehet: lehet tagadni mindenféle osztályöntudat jogosultságát, vagy lehet kifejleszteni a magamét, csak azt az egyet nem lehet, amit ez a jelenség elárul. Csak természetes, hogy a demagógia és a jelszóuralom felső határai nem azonosak az alsó- és középosztály választóvonalával, hanem szinte a szofokráciáig eljutottak immár.
A társadalmi élet, hasonlóan a politikaihoz, zilált és ösztönös. Klikkszerű és betegesen ragaszkodik az állami mindenhatóság gondolatához. A klikkszerűség (összeköttetések) és az állami beavatkozás következménye aztán a speciális magyar betegség: a protekciós rendszer. Pedagógiai szempontból háromféle nyavalyája van: a) megakadályozza, hogy a szelekció természetes lehessen; b) konzerválja a beteg rendszert (amit Jókai félelmes költői intuícióval érzett meg s rajzol a Rab Rábyban); c) végcélnak tűzeti a jövő generáció elé, hogy ne tényleges kulturális értékekre törekedjék, hanem befolyásra, vagy hatalomra. Az állami mindenhatóság gondolata azáltal bénítja meg vagy kényezteti el a középosztálybelit, hogy intézményesen végzi el helyette társadalmi kötelezettségeit. (Hívei rendesen a nemzet fogalmával tévesztik össze az állam fogalmát s elfelejtik, hogy ez utóbbi teremteni képtelen; egyetlen feladata adminisztrálni azt, amit a nemzet létrehozott.)
Ismét csak a dolgok rendjéből következik a középosztálybeliek három társadalmi betegsége. Egyik a rangkórság, másik az alsóbb osztálybeliekkel szemben intézményessé vált caesaromania (a hivatalszobák gőgje, a rendeletek tolvajnyelve), harmadik a saját helyzetének elárulása (lefelé dörgölőzés). Bővebb ismertetésre csak a harmadik szorul. Azt a lassú züllési folyamatot értjük alatta, amely már a középiskolák felső osztályaiban megkezdődik s tart az érettségi után a nyugdíjba vonulásig, különösen, ha az illető középosztálybeli túlnyomóan alsó néposztálybeliekből álló társaságba került (elparasztosodott papok, jegyzők stb.). (…)
A haza fogalma fájdalmas gondolatokat ébreszt bennünk. (…) A pozitív patriotizmus az, mely a középosztálybelieknél megméretvén, föltétlenül hiányosnak találtatik. (…) Ebből magyarázható második baja, hogy jelszavas, nem pedig reálpolitikus. Harmadik hiba, hogy nem az egyénre magára vonatkoztatott, tehát lelkiismeretlenül utópisztikus. A negyedik baj, hogy rendesen képes beszéd formájában van róla szó s ilyenkor a beszélők és a hallgatók egyaránt képzavarban szenvednek. Az ötödik hiba, hogy általában képzeleti vagy gondolati elem s vagy egyáltalában nem élmény, vagy pedig élményszerű elemei nem függenek össze sem egymással, sem a hazafiság uralkodó képzetével. Hatodik és legnagyobb baj, hogy a jelszó felkiáltójelei ellenére sem eléggé imperativusi természetű, nem hat vezényszóként, nincs igazi etikai eleven ereje. (Ha tudatos volna, nagyobb szervező erőt s így több eredményt mutathatna fel már eddig is. Ha reálpolitika volna, már a legtöbb középosztálybeli életében programszerűen jelentkeznék, pedig nem jelentkezik. Ha nem utópia volna, nem bíznánk rejtett fegyverekben, oláh bolsevizmusban, cseh katonai erények nemlétében, angol barátságban, német-orosz talpra szökkenésben, és abban, hogy „ezt az Isten sem engedheti”. (…)
Talán nem is nagyon csodálatos ezek után, ha kijelentjük, hogy a szó valódi értelmében (…) magyar középosztálybeli világpolgár nincs is. Vagy ösztönösen – és tudatlanul – tiltakozik a gondolat ellen, vagy – különösen a már említett „úri szocialisták” – az „ubi bene ibi patria” [= ahol jó, ott a haza – BTG] elve alapjára helyezkedik. De akkor is csak nem nemzettag, világpolgár helyett.”
