Nem lehet egy országot a végletekig kizsigerelni. Nem lehet állandóan ellenséget keresni, árkokat ásni, megbélyegezni.
Utoljára a rendszerváltozás hónapjaiban éreztem olyan eufóriát, mint április 12-én. Bár az 1989/90-es élmény nem volt ennyire intenzív. Akkor több hónapon át tartott az átalakulási folyamat, lehetett tudni a kereteket, ismertük a szereplőket, az átalakulás lépéseit. Most mindez váratlanul jött, a közvéleménykutatók még a szavazás előtti napokban is egymásnak ellentétes jóslatokba bocsátkoztak. Egyik percben fűtött a változásba vetett a hit, a másikban elbizonytalanított a kormányoldal magabiztossága. Végül minden egyetlen percben összpontosult, amikor este nyolckor elkezdtek jönni a választókerületi eredmények.
Néztem az összefoglalókat, szinte minden csatornán. Elementáris erejű szabadságérzés tört fel az emberekből, mint amikor egy régóta remélt, de igazából sosem hitt esemény bekövetkezik. Pedig be kellett következnie.
Nem lehet egy országot a végletekig kizsigerelni. Nem lehet állandóan ellenséget keresni, árkokat ásni, megbélyegezni. Nem lehet embereket baleknak, használati tárgynak, országtartozéknak tekinteni. Nem lehet a másként gondolkodókat hazaárulónak kikiáltani.
Sokáig működik a kényelmi szempont, az óvatosság, a kivárás. Majd lenyugodnak a kedélyek, nem eszik olyan forrón a kását, beáll az egyensúlyi állapot. De ebben a rendszerben sohasem áll be. Nincs vége az ellenfelek keresésének, mindig van új cél, új elfoglalandó terület, amelyet még nem szálltak meg. Márpedig semmi nem maradhat ellenőrizetlenül! Az állampolgár alkalmatlan arra, hogy az életét maga irányítsa, majd mi megmondjuk, mit és hogyan tegyen. Sőt azt is, hogy miért kell azt tennie.
Hogyan lehetséges az, hogy míg az ellenzék a kampány során a kormányzat múltbeli tetteinek és mai következményeinek bírálatát állította mondanivalójának középpontjába, addig a kormánypárt kizárólag azzal riogatta a szavazókat, amiket szerinte az ellenzék, ha hatalomhoz jut, tenni fog. És amit majd tenni fog, azt egytől egyig az ország lerombolásáért, az emberek megsarcolásáért, az idegen érdekek képviseletéért teszi, hiszen erre esküdtek föl: egyetlen céljuk a pusztítás.
Hogyan és miért hihette a kormánypárt azt, hogy másfél évtizednyi kormányzás után pusztán ezzel a narratívával választást tud nyerni? Megmondom: azért hitte, mert eddig sehol nem látott a saját hatalmát közvetlenül fenyegető veszélyt. Valaki előáll és nekimegy a kormánynak – erre eddig nem volt példa. Hátország nélkül, párt nélkül, gazdasági erőforrások nélkül – reménytelen. Majd abbahagyja. De Magyar Péter nem hagyta abba. Sőt, egyre többen álltak mellé. Áradt a TISZA.
A nagy fordulatok mindig apró dolgokkal kezdődnek. A márciusi ifjak egy szavalattal kezdték az 1848-as forradalmat. Tőkés László falusi templomból indította el a romániai rendszerváltást. Magyarországon pedig egy fiatal férfi szót emelt a kegyelmi botrányba miniszterként belebukott, volt felesége érdekében. S ennek következményeként a magyarok a mára elsöpörték a hatalmi elitet.
Az ilyenfajta cunamik mindent visznek. Ha a hangulat átfordul – és most nagyon átfordult –, akkor már nem a képviselőjelöltek neve, hanem a változást megtestesítő párt neve számít. A konkrét személy ehhez csupán hozzáad további százalékokat. Most elég sok százalék összejött, több mint hatvannyolc – mindenhez elég.
*
Amikor tavaly nyáron elindítottam ezt az internetes újságot, így fogalmaztam: „1990-ben lehetőséget kaptunk visszatérni az európai fejlődés fősodrába. Az úton elindultunk, sikereket értünk el, később azonban megtorpantunk, megfordultunk, s egy ideje már – úgy tűnik – visszafelé tartunk. Ez a honlap azzal a céllal létesült, hogy saját eszközeivel elősegítse a haladást az „európai álom” felé…”
Álmomban nem gondoltam, hogy a legfőbb célt, az európai útra való visszatérést egy éven belül elérjük. Senki sem gondolta volna. És mégis megtörtént: új kormány lesz, új külpolitikával, európai értékekkel, szövetségesekkel, jövőképpel.
Köszönet érte a győzteseknek és a rájuk szavazóknak!
