Vajon mit lát a magyar diplomácia, amit más európai országok külügyérei nem látnak? Mitől lenne jobb az újabban konnektivitásnak nevezett külpolitikai doktrína annál, amit az Európai Unió kínál?
Volt idő, amikor Magyarországon a társasházi jogszabályok oly mértékben preferálták a tulajdonostársak egyhangú döntéshozatalát, hogy szinte ellehetetlenült a társasház normális működése. S ha egy-egy tulajdonostárs bizonyos ügyekben megtagadta a hozzájárulását, azt jogi úton nem lehetett kikényszeríteni.[1] Idő kellett hozzá, amíg elértük, hogy az együttélés szabályai között a többi fél érdeke bizonyos feltételek esetén felülírhatta az egyéni érdeket. Hiszen ha valaki csatlakozik egy klubhoz, minimum elvárható, hogy a szabályait tiszteletben tartja.
Képzeljük el, hogy az Európai Unió egy társasház. Ebben a társasházban számos kérdésben egyhangú döntéshozatal létezik. Magyarország pedig a régi magyar társasházi törvény szerint viselkedik.
„Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.” – mondta Lord Palmerston, egykori brit miniszterelnök, bár a mondást sokan Churchill-nek tulajdonítják.[2] Manapság nálunk is ez a szlogen járja: az értékalapú helyett érdekalapú külpolitika. Anglia azonban nagyhatalom volt, ma is az. Az érdekeit – előbb vagy utóbb – mindig és minden körülmények között képes érvényesíteni. Ezzel szemben Magyarország nemzetközi súlya, s ezzel együtt érdekérvényesítő képessége szinte érzékelhetetlen.
Amikor 1999-ben hollandiai tanulmányúton vettem részt, azt tapasztaltam, hogy a kint töltött három hónap során Budapest mindössze kétszer szerepelt a BBC News 24 órás hírcsatornáján: egyszer a NATO-csatlakozásunk, egyszer pedig a téli ítéletidő kapcsán. Meglepődtem. Aztán amikor egy táncakadémián észrevettem, hogy a színházterem neve „Bartókzaal”, megörültem. Megkérdeztem az akadémia igazgatóját, hogy miért éppen Bartókot választották? Nem tudott rá felelni. Mint mondta, ezen ő még sosem gondolkodott. Ismét meglepődtem. Majd egy kint élő magyar professzor megvilágította számomra az általa „globus hungaricus”-nak nevezett szemléletmód csapdáját, vagyis azt, hogy mi, magyarok, hajlamosak vagyunk a világot csak magyar szemmel figyelni. A példánál maradva, nekünk Bartók mindenekelőtt magyar, miközben a világ többi részén elsősorban zeneszerző. Ezért nem kell magyarázatot keresni a terem nevére, ahogy mondjuk a városligeti Dvořák sétányt sem kell magyarázni. Valójában nem a világ tér el tőlünk, hanem mi térünk el a világtól, vagy szűkebben: Európától. Mostanában, sajnos, egyre nagyobb mértékben.
Vajon mit lát a magyar diplomácia, amit más európai országok külügyérei nem látnak? Mitől lenne jobb az újabban konnektivitásnak[3] nevezett külpolitikai doktrína annál, amit az Európai Unió kínál? Miért jobb Magyarországnak közép-ázsiai diktatúrákkal, balkáni néptribunokkal, európai államok igazságszolgáltatása által körözött politikusokkal legitimálnia nemzetközi kapcsolatait, mintha azokkal működne együtt, akikkel egy közösségbe tartozik? A geopolitikában Kjellen és Ratzel klasszikus meghatározásai szerint a földrajzi elhelyezkedésnek meghatározó szerepe van,[4] márpedig a mostani újdonsült „barátaink” igen messze vannak. Térben is, lélekben is. Egy akár „hivatalosnak” is tekinthető magyarázat szerint „a konnektivitás (…) azt jelenti, hogy ne legyünk periféria”.[5] Ugyanakkor a szerző elismeri, hogy Magyarország „a nyugati világ határszéle”.[6] Vagyis a helyzet megoldása nem az európai centrumhoz, hanem a keleti világhoz közeledés lenne? Erről a késő Kádár-kori vicc jut eszembe: azt már tudjuk, hogy mi lesz, de addig mi lesz?[7]
1984 decemberében, pár hónappal a Budapesten megrendezett Európai Kulturális Fórum előtt egy római újságíró megkérdezte Aczél Györgyöt, hogy Magyarország híd-e Kelet és Nyugat között. A „kultúrpápa” határozottan válaszolt: „Mi nem foglalkozunk semmilyen közvetítéssel, nem vagyunk híd. (…) Nem kacsintgatunk alkalmanként, pillanatnyi vélt konjuktúrák szerint. (…) hű szövetségesek és korrekt partnerek vagyunk.”[8] Aczél reálpolitikus volt, még ha nyilván nem csak a saját álláspontját közölte is. Akkoriban a nyugatiak mind hídnak szerettek volna látni bennünket, hogy „rés legyünk a pajzson”. De ez akkor nem érdekel(hetet)t minket. Most mi szeretnénk hídnak látszani, mert vállaltan rések akarunk lenni a pajzson. Ez viszont rajtunk kívül nem érdekel mást. S erről ismét eszembe jut valami: Marx írta, hogy „Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat”.[9]
Mennyivel hatásosabb lenne, ha nemzetközi kapcsolatainkban állandó, egyetemes értékek mentén határoznánk meg stratégiánkat, ahelyett, hogy lépten-nyomon az érdekeinket hangoztatjuk, amelyek mindenkit hidegen hagynak. Mennyivel logikusabb lenne a számos közös lehetőséget kínáló európai együttműködés a hozzánk hasonló léptékű, s a világban elfoglalt helyükkel pontosan tisztában levő országokkal, mint például Ausztria, Dánia, Finnország, Hollandia vagy Portugália! Tévedés azt gondolni, hogy a nagyhatalmak értékelik a dörgölőzést. Törökország mellé csatlakozva késleltettük Svédország NATO-csatlakozását, s mi lett az eredménye? A svéd-török kapcsolatok szempontjából az ügy nem osztott, nem szorzott, aztán a török elnök hirtelen meggondolta magát, Magyarország pedig ott maradt egy értelmetlen svéd-magyar konfliktusban. „A hála nem politikai kategória” – mondta annak idején Pozsgay Imre, amikor az ún. négyigenes népszavazás megfosztotta őt a köztársasági elnöki poszt elfoglalásának lehetőségétől.[10] Törökország nem fog hálát rebegni azért, mert mi is akadályoztuk a svédeket. És ez csupán egyetlen példa. Az aránytévesztésről újfent eszünkbe jut egy anekdota arról, amikor Magyarország 1941-ben hadat üzent az Egyesült Államoknak: „Milyen ország ez? – Királyság, Elnök úr. – És ki az uralkodója? – Nem királya van, egy tengernagy kormányozza. – És melyik a tengere? – Az nincs neki, uram.”[11]
Kádár János bő tizenöt év alatt elérte, hogy Nyugat-Európában szinte mindenki szóba álljon vele. A helsinki értekezlet utáni években vendégül látta őt a pápa, a francia és az osztrák államfő, a német kancellár, a brit, az olasz és a bajor miniszterelnök.[12] Fájdalmas tény, de úgy tűnik, mai diplomáciánk szűk másfél évtized alatt odáig jutott, hogy Nyugat-Európában, legfelső vezetői szinten, alig áll velünk szóba valaki. Az uniós csúcstalálkozók ugyan alkalmasak rövid megbeszélésekre, de vajon mikor járt Magyarországon utoljára kétoldalú, hivatalos látogatáson jelentős nyugati állam- vagy kormányfő? Helyettük olyanokat fogadunk vörös szőnyeggel, akik ellen nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki, vagy hazájukban éppen megbuktak.
Magyarország ma egyfajta inverz külpolitikát folytat, amellyel az európai közösségben a kontinens peremére sodródott. A dolog paradoxona, hogy éppen a tévesen értelmezett érdekalapú külpolitika veszélyezteti Magyarország hosszú távú érdekeit. S történik mindez a szuverenitásvédelem örve alatt, miközben Magyarország európai jelenléte önmagában is elválaszthatatlan nemzeti önazonosságunktól, vagyis hazánk és az Európai Unió érdekeinek szembeállítása fogalmilag értelmezhetetlen. A szuverenitás védelmezői azt szokták mondani, hogy minden nemzetnek joga van döntenie saját sorsáról. Ez így igaz. A magyarok például népszavazáson döntöttek a sorsukról, amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz. Akkor mi a kérdés?
A külpolitikai tévút az orosz kapcsolatokban effektíve tetten érhető. Jövőbe látóan írta Jókai A Szózat leforditva gyászmagyarra c. költeményében: „Még jönni kell, még jőni fog / A muszka, ki után / Vezetni egykor küldeténk, / Vezetjük újra tán.”[13] A korabeli zsargonban muszkavezetőnek nevezték azokat a kormánybiztosokat, akiket 1849-ben az osztrák császár a magyarok közül azért nevezett ki, hogy a betörő orosz hadseregnek útbaigazítással és a magyar viszonyokról felvilágosítással szolgáljanak.[14] Ma ezt a „szolgáltatást” Európa részére Magyarország szervezetten biztosítja. Eközben maga élezi a feszültséget a szomszédos Ukrajnával, felróva nekik a háborút, amelybe úgymond „bele akarnak rángatni”. Ennél még a Hegedűs a háztetőn rabbijának áldása is bölcsebb: „Uram, tartsd meg a cárt minél tovább – és minél távolabb!”[15]
Pedig mai külpolitikusainknak csupán a Bibliát kellene fellapozniuk. Jézus mondta a hegyi beszédben: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”; illetve: „És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük”.[16] Ennyi az egész.
Mindezek után aligha lepődhetünk meg, ha Európa érdemünk szerint bánik velünk. S nem a hamleti általános értelemben: „Bánj mindenkivel érdeme szerint; melyikünk kerüli el a mogyorópálcát?”[17]
Jegyzetek
[1] Vö.: A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1977. évi 11. számú törvényerejű rendelete a társasházról
[2] https://www.citatum.hu/idezet/73818
[3] Vö.: Orbán Balázs: Huszárvágás – A konnektivitás magyar stratégiája. MCC Press Kft., Budapest, 2023.
[4] Szilágyi István: A geopolitika elmélete. Pallas Athéné Könyvkiadó, Budapest, 2018. 21–22. o.
[5] G. Fodor Gábor: Orbán kontra Soros. Három fejezet Orbán és Soros négy évtizedes küzdelméről. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Budapest, 2024. 251. o.
[6] Uo.
[7] Vö.: Ágh Attila: A nyilvánosság nyilvánossága = Kritika. Új folyam, 18. évf. 1989. 6. szám, 15. o.
[8] Aczél György: Szocializmus, nemzet, kultúra. Írások a kultúráról (1979–1985). Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. 390. o.
[9] Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. In: Karl Marx és Friedrich Engels művei, 8. kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1962. 105. o.
[10] Pozsgay Imre: 1989. Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban. Püski Kiadó, Budapest, 1993. 186. o.
[11] Vö.: Ujváry Gábor: „A külföld még mindég alig tud rólunk” Magyar–német tankönyvvita a második világháború idején = Századok, 150. évf. 2016. 1. szám, 91. o. Az anekdotának a magyar sajtóban megjelent valószínűleg legkorábbi verziója, in: Szabad Száj, I. évf. 2. szám, 1946. június 29. 4. o.; másik verziója, in: Dolgozók Világlapja, III. évf. 6. szám, 1947. február 8. 6. o. Ugyanezen anekdota Churchill-lel, in: Az Ember. Göndör Ferenc politikai hetilapja (New York), Vol. XXVI. No. 22. June 2, 1951. 7. o.
[12] Mr. Kádár. Válogatta: Faragó Jenő. Hírlapkiadó Vállalat, Budapest, 1989. 69–94. o.
[13] Jókai Mór költeményei. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1899. I. kötet, 189–190. o.
[14] Révai Nagy Lexikona. XIV. kötet, Mons–Ottó. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1916. 127. o.
[15] Hegedűs a háztetőn. Amerikai filmmusical, rendezte: Norman Jewison, 1971.
[16] Mt 7,12; Lk 6,31
[17] William Shakespeare: Hamlet, II. felvonás, 2. szín. Arany János fordítása.
