Európa megtalálhatja a módját annak, hogy kilépjen az Amerikához fűződő ambivalens és bénító kapcsolatából.
Az Amerikai Egyesült Államok Donald Trump vezetésével elhagyta a hatalmi egyensúlyon nyugvó józan diplomácia világát és beállt a nyers erőn és érdekszférákon alapuló új világrend sztahanovistái közé. E tekintetben semmi sem különbözteti meg Vlagyimir Putyin Oroszországától.
Michel Foucher francia földrajtudós és geopolitikai szakértő még az EU-bővítés előtt, 1998-ban publikálta Európa-köztársaság. Történelmek és geográfiák között című esszéjét. A magyarul 1999-ben a Napvilág Kiadónál megjelent („napvilágot látott”) karcsú kötet fölöttébb érdekes gondolati csomópontok mentén veszi sorra mindazt, ami Európa kapcsán földrajzi, történelmi és politikai értelemben napjaink közbeszédének tárgya (lehet). A listán helyet kapott az Amerikai Egyesült Államokhoz fűződő viszony kérdése is.
Michel Foucher bő negyedszázada leírt gondolatai máig nem vesztettek aktualitásukból, amint azt az alábbi sorok bizonyítják. Az idézett szövegrész a kötet 126–128. oldalain található.
*
„Európának megvan az esélye arra, hogy megtalálja helyét mint hasznos hatalom az eljövendő világban. Létezik egy gyökeres geopolitikai különbség az USA és a politikai Európa között. Az előbbi egyedüli centrumként cselekszik, koalícióktól és vazallusoktól segítve: végeredményben klasszikus séma ez, nagyjából Róma és provinciái viszonyához hasonlítható. Az utóbbi, bár végletesen befelé forduló, éppen most alakít ki egy rendkívül modern konfigurációt a világ elrendezésének kérdésére is: ez a legelső és legfejlettebb sokállamú rendszer, mely a régi nemzetállamok önkéntes szövetségére épül, ezek pedig együttesen többre képesek, mint kisebb csoportosulásokban. A politikai Európa az egyetlen laboratórium az olyan sok nemzetből álló rendszer kikísérletezésére, melyet nem pusztán az áru egyesít – a commonwealth, – hanem a szó szoros értelmében vett együttműködési stratégia, a közös akarat, a commonwill. A világ legfejlettebb integrációs kísérleteként nem korlátozódik pusztán a szabadkereskedelemre, hanem politikai szerepe is egyértelmű. Kooperatív hatalom abban az értelemben, hogy a nemzeti érdekek összeegyeztetése hatalmi hatásokkal is jár, ahogy azt majd az euró esetében is láthatjuk. Sehol másutt a világban nem találhatunk olyan rendszert, mely nemzetállamokat a nemzeti érdekeket összeegyeztető szerződéses keretben fogná össze. Elég egy röpke pillantás Ázsiára ahhoz, hogy megállapíthassuk: a Földnek ezen részén, mely nagyon is ragaszkodik még a XIX. századi Európa puszta erőn alapuló játszmáihoz, a bizonytalan egyensúly csak egy kívülálló és kellőképpen felfegyverkezett USA jelenléte révén tartható fenn.
Másképp fogalmazva: a politikai Európa egy valóban sokpólusú vagy – az indiai stratégiai szakértők által kedvelt kifejezéssel élve – policentrikus világ modern kísérlete. Ez kétségtelenül egyike a politikai Európa üzeneteinek: sokpólusú rendszer lévén maga is, előmozdíthatja az ilyen irányú szerveződéseket. Hubert Védrine találó megfogalmazásával élve: kivetítve az önmagán kívül fekvő területekre saját belső gyakorlatát, hozzájárulhat a globalizáció „civilizálásához”. Szoros, szükséges és létfontosságú ez a kapcsolat a politikai Európa egysége és a világra gyakorolt befolyás képessége között.
Mindez azt feltételezi, hogy a hatalom ismérvei nem pusztán összetevőinek klasszikus sorára szorítkoznak, miszerint stratégia, politika, gazdaság és kultúra. Melléjük lép, és ezzel kiegyensúlyozottabbá is teszi ezt a listát egy ötödik dimenzió, az együttműködési képesség (a már említett, és Hobbestól kölcsönzött commonwill), és ezáltal egy új, demokratikus geopolitikai szerveződés jön létre. Ám, ahogy erre minket Hannah Arendt figyelmeztet, a hatalom mindig csak lehetséges hatalom. Ebben különbözik az erőtől, a rendet létrehozni képes hatóságtól, melyet a hatalom eme képzete szabályalkotó képessége révén egyben transzcendentál is. Ezt teszi laboratóriumában a politikai Európa is, ott, ahol az „Európa-köztársaság” készül, a közös hatalom gyakorlatát önként elfogadó nemzetállamok egymás melletti létének rendszere.
Majd négy évtizednyi munka nyomán alakuló „köztársaság” voltának újszerűségére ráébredve Európa megtalálhatja a módját annak, hogy kilépjen az Amerikához fűződő ambivalens és bénító kapcsolatából. Különös tükörhatás az, amely őt Amerikával összeköti: „Amerika mindig is Európa álma és rémálma volt” – állapíthattuk meg a korábbiakban. Álom az amerikai köztársaság egyenlőségének és szabadságának eszménye; rémálom mindazok számára, akik félnek az amerikanizációnak tekintett modernizációtól. Amerika Európa gyermeke és sikeres európai utópia, mely mindig is lépéselőnyben tűnt lenni megalkotójával szemben. Előbb hozta létre a demokráciát, mely védelmet nyújtott a nacionalizmus és a fasizmus démonai ellen, előbb jutott el a modernitás képzetéhez 1945 után, és 1989 óta tisztán gyakorolja mindenható szerepét látszólagos egységében. S mivel Európa többé nem saját fejlődésével kapcsolatos reményeit vagy félelmeit akarja látni az Amerikai Egyesült Államokban, mostanra úgy tekint az európai kormányzat megszervezésére, mint ami egyenjogúsítja őt Amerikával szemben.
Itt az ideje annak, hogy az európaiak többé ne bosszúsan nézegessék magukat az amerikai tükörben, hanem hogy felfedezzék végre az általuk majd fél évszázada megkezdett geopolitikai kísérlet egyedi modernitását, melyhez oly sokan szeretnének csatlakozni.
A nagyszerű történész, Marc Bloch már jó néhány évtizeddel előtt látta, hogy nem létezik Franciaország története, csak Európa története; és nem létezik Európa története, csak világtörténet. Ebben a világban, saját tapasztalatára támaszkodva, Európának ismét hallatnia kell a hangját.”
