Ma harcos humanizmusra lenne szükség, melyet az a belátás táplál, hogy egy szemérem és kétség nélküli fanatizmusnak sohase szabad a szabadság, türelem és kétség alapelveit kizsákmányolni és kiszorítani; az a belátás, hogy ennek a humanizmusnak nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége védekezni.
Százötven évvel ezelőtt, 1875-ben született Thomas Mann, a német írófejedelem, az 1929. évi irodalmi Nobel-díj kitüntetettje. A nácizmus veszélyének korai hangoztatásával és az ellene való aktív fellépésével kivívta Hitler haragját, emiatt 1933-ban Svájcban, 1938-ban az Egyesült Államokban telepedett le. 1952-ben visszatért Zürichbe és ott élt 1955-ben bekövetkezett haláláig.
A német író kapcsolata a magyar értelmiséggel, különösen az irodalmi élet képviselőivel sokrétű és folyamatos volt. 1913 és 1937 között többször járt Magyarországon, József Attila közismert verse is egy ilyen alkalomra született.
Thomas Mann 1936. június 9-én Budapesten részt vett és felszólalt a Népszövetség szellemi együttműködési bizottságának (Coopération Intellectuelle) ülésén. Rövid beszédében a humanizmust állította szembe a hitleri Németországgal, mintegy követelve a humanizmus szellemi erőinek egyesítését a közös veszély ellen.
Erőfeszítése – amint a történelemből tudjuk – sikertelen maradt. Ahogy eddig a mai világhatalmaknak sem sikerült megállítaniuk a putyini Oroszország fokozatosan kibontakozó, egyre erősödő agressziós külpolitikáját. Emiatt ma is aktuálisak Thomas Mann szavai – csak be kell helyettesíteni a jelenlegi közszereplőket.
Az alábbiakban közzétesszük az 1936-os budapesti beszédet. Megjelent a Gál István által szerkesztett és kiadott Apollo című folyóirat 1936. évi V. számában (177–179. o.), fordította Faragó László. Az eredeti kiemeléseket megtartottuk.
További ajánlott irodalom
Eberhard Hilscher: Thomas Mann élete és műve. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1966.
Győri Judit: Thomas Mann Magyarországon. Felolvasóestjeinek története és sajtóvisszhangja. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
Pók Lajos: Thomas Mann világa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1969.
Mádl Antal – Győri Judit (szerk.): Thomas Mann és Magyarország. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1980.
*
Thomas Mann: Európa és a humanizmus
Hölgyeim és Uraim!
Az az angol nyelvű előadás, melyet éppen most valamennyien oly nagy örömmel és élvezettel hallgattunk, számomra még különös elégtételt is jelent azért, mert enyhíti kissé azt az ellenem felhozható vádat, hogy én is az anyanyelvemen szólalok fel. Ámde ezt nemcsak azért teszem, hogy megbeszéléseink tárgyi sokszínűségét gazdagítsam; jóval komolyabb és mélyebb ok késztetett rá. Úgy látom ugyanis, hogy a mai körülmények között nem minden gúny- és pátosznélküli helyzet az, ha én, mint német, német nyelven szállok síkra ama hit mellett és állok helyt ama meggyőződésemért – mely engem szót kérni késztetett –, hogy a nyugati műveltség alappillérei mindig a kereszténység és a Földközi-tenger partvidékein kifejlődött antik kultúra voltak és maradnak; ha kinyilvánítom azt a felfogásomat, hogy minden nép, amely ezen alappillérek bármelyikét feladná és megtagadná (mert nem lehet megtagadni az egyiket anélkül, hogy ezáltal a másik is veszendőbe ne menne) az európai népek szellemi és erkölcsi közösségéből kizárná magát. Ezt a meggyőződésemet tehát, Hölgyeim és Uraim, mint német ember, német nyelven nyilvánítom ki. Tagjaink névsorában nevem mellett ott áll a szó: Allemagne, Deutschland. Ez pedig kétségkívül azt a Németországot jelenti, amely maga is e hit alapján áll és amellett kitart, és amelynek nevében ért az a megtiszteltetés, hogy itt szót emelhetek.
A humanizmus fogalma tehát az európai embernek e két döntő és alapvető élményét zárja magába, ebből következik, hogy ezt a fogalmat nem szabad pusztán filológiai értelmében, mint a tudomány és az iskolai műveltség magánügyét felfogni. Visszagondolok gyermekkoromra, amelyet egy észak-német kereskedővárosban töltöttem, ahol a humanizmusról nem sokat tudtak és beszéltek és visszagondolok ekkor egy szüleim könyvszekrényében talált régi könyvre, amely a görög római mitológiát tárgyalta. Ez a könyv gyermekéveim kedvenc olvasmánya volt. A benne levő Homérosz- és Vergilius-hexameterek fordításaiból oldalakat tudtam könyv nélkül. Zeusz háborúskodásai és szerelmi viszonyai kisujjamban voltak és a görögséggel való szenvedélyes foglalkozásom számomra minden, nyersebb természetű kortársaim által olyannyira kedvelt indiántörténetet helyettesített. Nem tudtam, hogy humanizmus volt az, amit akkor műveltem és ami annyira elragadott, ámde kétségkívül énemnek egy törekvése, egy hajlamom nyilatkozott meg, amely későbbi életemben, írói munkásságomban kézzelfogható alakot öltött. Persze nem úgy, hogy szűkebb tudós értelemben lettem humanistává: az iskolában, ahová jártam, csak latint tanítottak, görögöt azonban nem. De úgy gondolom, ez nem sokat jelent. Schiller sem tudott görögül, költeményeiben mégis a hellén világ egész varázsát a legbensőségesebb intuícióval és elevenséggel képes volt életre hívni. Nagy Frigyes a régi írókat francia fordításban olvasta, mivel a francia volt az a nyelv, melynek légkörében szellemi életét élte. Még egyszer: a humanizmus nem csupán filológia. Éppen ma tanácsos, sőt szükséges másképpen meghatározni. Legjobban és legegyszerűbben talán, mint a fanatizmus ellentétét ragadhatjuk meg. Mert éppen, mint ilyen, nem jelent semmi iskolaszerűt és mentes minden tudálékosságtól. A humanizmus sokkal inkább érzület, szellemi forma, emberi hangulat, mely igazságosságot szabadságot, tudást, türelmet, szelídséget és vidámságot jelent; ezek mellett pedig még kételyt, – nem önmagáért, hanem az igazság szolgálatában, szeretettel teli fáradozást az igazságért, mely többet ér birtokának hiú látszatánál. Egy ilyen beállítottság és hangulat joggal viseli a ,,humanizmus” nevet, mivel ez par excellence szellemi érzület, a szellem érzülete, amelyet az emberi szellem büszkesége hordoz, büszkeség arra, ami őt minden más teremtménytől megkülönbözteti, ami neki sok fájdalmat, de a legmagasztosabb örömet is jelenti, fájdalmat és örömet, melyek nagy, szeretetreméltó hitvallókat találtak, akik készek voltak az emberi szellem becsületéért hősiesen helytállni és amellett halálukig kitartani.
Talán kívánatos lenne, Hölgyeim és Uraim, ha ennek a hősi készségnek ma a világon több jele nyilvánulna meg, mint amennyivel tényleg találkozunk. Ma harcos humanizmusra lenne szükség, melyet az a belátás táplál, hogy egy szemérem és kétség nélküli fanatizmusnak sohase szabad a szabadság, türelem és kétség alapelveit kizsákmányolni és kiszorítani; az a belátás, hogy ennek a humanizmusnak nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége védekezni. Európa a humanizmus eszményével szorosan és elválaszthatatlanul összekapcsolt fogalom. Ez az Európa pedig csak akkor fog megvalósulni, ha a humanizmus felfedezi férfiasságát és ama felismerés értelmében jár el, hogy a szabadság sohasem lehet halálos ellenségeinek és gyilkosainak szabadosságává.
Ez volt hát az, aminek rövid elmondása szívemen feküdt, s amit előadni ebben az órában és ebben a körben fontosnak tartottam. Humanizmusról beszélve, Európa alapjairól és szellemi életfeltételeiről beszélünk és ezért szükségesnek véltem arra a kapcsolatra rámutatni, amelyet a minden humanisztikus gondolatban benne rejlő természetes jóságnak a férfias határozottsággal alkotnia kell, hogy Európa továbbra is fennmaradhasson.
