Mármost ha a magyar értelmiségnek a Nyugat/Közép/Kelet-Európa kérdéskörhöz való viszonyát történetileg vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy Magyarország helyzetének, illetve közép-európaiságának megítélésében a 20. század politikai rendszereinek változásai között egymásnak homlokegyenest ellentmondó álláspontok kaptak teret.
Európa. Míg a kontinens nyugati fele számára évszázadok óta természetes létközeg, a keleti országok ellentmondásosan viszonyulnak hozzá. A nyugatiak nem aggódnak a helyükért, mert tudják, hogy minden körülmények között otthon vannak. A keletiek viszont mindig az éppen regnáló hatalom és a korszellem függvényében közelednek vagy távolodnak. S emiatt sohasem érez(het)ték igazán otthon magukat. Mintha a lakásban állandóan keresgélniük kellene a villanykapcsolót és a kilincset.
A közép-európai Magyarország e tekintetben (is) ütközőzóna. Évszázadok óta képtelenek vagyunk megállapodni a nyugati oldalon. Történelmünk során akartuk már megleckéztetni őket (kalandozások), számíthattak ránk biztos erősségként (Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás), voltunk egyidejűleg modernizációs lehetőség és anakronisztikus kövület (Monarchia). Olykor átkoztuk a nyugatiakat (Trianon), másszor dicsőítettük (bécsi döntések), s volt, hogy egyszerre vártuk őket és kívántuk őket pokolra (1956).
Ezzel szoros összhangban alakult – nem kevésbé önsorsrontó – viszonyunk a keleti oldalhoz, Oroszországhoz. Előbb ránk hívták őket és jöttek (1849), máskor mi hívtuk őket és nem jöttek (1919), aztán nem hívtuk őket, de jöttek (1945), majd elküldtük őket, de visszajöttek (1956), végül végleg (?) eltávoztak (1990). Jelenlétük mindig érzékelhető, akkor is, ha nincsenek „a spájzban”. S ahelyett, hogy megemberelnénk magunkat, minduntalan a kegyeiket keressük. Jövőbe látóan írta Jókai 1869-ben „A Szózat leforditva gyászmagyarra” c. költeményében: „Még jönni kell, még jőni fog / A muszka, ki után / Vezetni egykor küldeténk, / Vezetjük újra tán.”
Mármost ha a magyar értelmiségnek a Nyugat/Közép/Kelet-Európa kérdéskörhöz való viszonyát történetileg vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy Magyarország helyzetének, illetve közép-európaiságának megítélésében a 20. század politikai rendszereinek változásai között egymásnak homlokegyenest ellentmondó álláspontok kaptak teret.
*
„Közép-Európa” mint politikai fogalom a 19. század közepén alakult ki. Osztrák kezdeményezés volt ez, lényegében egy államszövetség terve, amely a francia-angol-olasz túlsúlyt kívánta mérsékelni. Königgrätz, de különösen az egységes Németország kikiáltása után a terv német vámuniós elképzelésként élt tovább. A „germán Közép-Európa” fogalmat, földrajzi értelemben, 1904-ben írta le Kretschner. Politikailag legmarkánsabb kifejtését pedig Naumann végezte el „Mitteleuropa” című könyvében, amely 1915-ben jelent meg Berlinben. Naumann szerint Mitteleuropa olyan politikai szövetség kell, hogy legyen, amelynek alapja a német-magyar-osztrák gazdasági-politikai egymásrautaltság, a „közös sorsélmények teóriája”. Mindez persze német hegemóniával. A tervet – amely a maga korában nagy vitát váltott ki – a háború végeredménye tárgytalanná tette.
A két világháború között Közép-Európa politikai fogalma kettős értelemben élt tovább. A francia felfogás (L’Europe Centrale) a fogalmat a Kisantanttal azonosította. A dolog abszurditása, hogy ezáltal Magyarország nem minősült „közép-európainak”. Az időben később újjáéledő német „Südosteuropa”, illetve „Mitteleuropa” fogalmak (lásd Srbik könyvcímét, 1937) a Német Birodalom és Ausztria életközösségének kibővítését célozták meg. 1937-ben Previté-Ordon új fogalmat kreált: Kelet-Közép-Európát, amely etimologikusan értelmezve Közép-Európa keleti részét jelenti, vagyis a nem germán részeket.
Akadtak azonban olyanok, akik éppen a régiók közötti kapcsolatépítést tűzték zászlajukra. A francia-német együttműködésre alapozott páneurópai gondolat lényege a tudatosan vállalt ideológiai-politikai eklekticizmus, valamint a pacifizmus és a külpolitikai szempontok elsődlegességének hangsúlyozása volt. A mozgalmat megalapító Condenhove-Kalergi 1926-ban Bécsben megszervezte az első páneurópai kongresszust, ahol megalakították a Páneurópai Uniót.
Sztálin 1945-ben Jaltában létrehozta a „Kelet-Európá”-nak nevezett geopolitikai egységet: ez lett a szovjet blokk. Ennek hatására Európa többi részein alapvetően az a felfogás alakult ki, hogy Európa két részből áll: Európából (lásd: Európa Tanács, Európa Parlament, Európai Gazdasági Közösség stb.) és a „vasfüggönyön” túli Kelet-Európából. Csupán kultúrhistóriai nézőpontból jelentett finomítást az a nézőpont, amely szerint Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország továbbra is Nyugat-Európához tartozik, mert a választóvonal történetileg a katolikus-protestáns és az ortodox kultúrrégiók között húzódik.
Meglepő módon az Európa-felfogás kelet-európai újraértékeléséhez legfelső politikai szinten Mihail Gorbacsov, az utolsó szovjet pártfőtitkár adta meg a lökést „Átalakítás és új gondolkodás” című könyvében. „Európát hatalmas lehetőségeivel és tapasztalataival nem pótolhatja senki, sem a világpolitikában, sem a világfejlődésben” – írta Gorbacsov, és megkísérelte fogalmilag is közös nevezőre hozni Nyugat- és Kelet-Európát. Megalkotta a „közös európai ház” kifejezést, amely „bizonyos fokú egység elismerését jelenti, noha olyan államokról van szó, amelyek különböző társadalmi rendszerekhez tartoznak, és ellentétes katonai-politikai szövetségek tagjai.” A szerző szándéka szerint a „közös európai ház” egyesítette volna a szükségszerűséget (biztonságpolitika, ökológiai veszélyek, gazdasági integráció, Észak–Dél probléma) és a lehetőséget (a háború megengedhetetlensége, helsinki folyamat, tudományos-műszaki potenciál, kulturális örökség). A szovjet államszervezeti modell szempontjából nyilvánvalóan megvalósíthatatlan gondolatkísérletnek berlini fal leomlása vetett véget.
*
Nálunk 1918-ig általános felfogásnak tekinthető, hogy Magyarország a Nyugathoz tartozik. A Naumann-féle Mitteleuropa-tervezettel egyidőben azonban felbukkant egy sajátos Közép-Európa értelmezés: Jászi Oszkár képzelt el föderációt a megszűnő Monarchia helyén. Trianon után – különösen a második világháború közeledtével – kiélesedtek a nézetkülönbségek. Önállósult a „közép-európaiság” gondolata, Bajcsy-Zsilinszky Endre mindezt a „horizontális tengely” fogalmába sűrítette. A legalaposabban Bibó István fejtette ki nézeteit: ő a Német-Római Császárság jogfolytonossági területét értette a középső régión, illetve Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország hozzácsatolásával bevezette a „Közép- és Kelet-Európa” fogalmat. Féja Géza és köre a „Keletközép-Európa” elnevezést próbálta meg elterjeszteni, eredménytelenül. Mint ahogy nem járt sikerrel Kosáry Domokos javaslata sem a harmincas évek végén, a „Kárpát-Európa” kifejezés meghonosítására. Erőteljesen képviselték ugyanakkor álláspontjukat azok, akik Magyarországot egyértelműen Kelet-Európához sorolták. Közéjük tartozott Szabó Dezső, Bartók Béla vagy Baráth Tibor, aki szerint Magyarország „Kelet-Európa első törzsállama, a kelet-európai egység tényleges megvalósítója”.
Jalta után értelemszerűen változott a hazai fogalomkészlet. A politika szempontjából a földrajzi értelemben vett Nyugat-, Észak- és Dél-Európa egyaránt Nyugat-Európának minősült. Magunkról viszont, az évek múltával, közép-európaiságot hirdettünk, s ehhez különösen jól jött a mind kiegyensúlyozottabbá váló osztrák kapcsolat. A történettudományban Berend T. Iván és Ránki György Bibó „Közép- és Kelet-Európa” fogalmát használta, de nem bibói indoklással. Céljuk az volt, hogy kifejezzék ezzel a „kvalitatív különbségeket Kelet-Európától”. Szűcs Jenő hitet tett az általa legelfogadhatóbbnak tartott „Közép-Kelet-Európa” fogalom mellett. Az összetétel a bibói terminológia nyelvtani egyszerűsítése, tehát nem etimológiai megközelítéssel értelmezendő! S említsük meg az agrártörténeti alapállást is: a 16–17. századi ún. „elkanyarodás” okán Pach Zsigmond Pál, Niederhauser Emil, Gunst Péter és mások Magyarországot a kelet-európai régióhoz sorolták. Ugyanakkor az emigráns irodalomban törekedtek Magyarország valamiféle elkülönítésére a szovjet blokkon belül; ezt a célt szolgálta a „Közép-Európa eszme” gondolata. Itthon csupán a 80-as évek második felétől élénkültek fel az Európához fűződő viszonyunkról szóló viták. Ebben komoly lépést jelentett az 1987-ben megjelent „Helyünk Európában. Nézetek és koncepciók a 20. századi Magyarországon” című gyűjteményes kötet.
Eszmefuttatásunkat Vitányi Iván gondolataival zárjuk. Ő úgy vélte, Európa „mindenekelőtt meghatározott területet, földrészt jelöl, mégsem csupán földrajzi fogalom. Az »európaiságnak« van egy mélyebb értelme, ami sajátos gazdasági és társadalmi viszonyokat, civilizációt és kultúrát, társadalmi és emberi magatartást egyaránt jelent. Nevezzük ezt Európa-princípiumnak vagy Európa-paradigmának. (…) az európaiság lényegét abban a korban kell keresnünk, amikor a földrajzi és történelmi koordináták éppen egybeestek, vagyis amikor az Európa-paradigma érvényének határai éppen a Föld ma Európának nevezett részének határaihoz értek el. Ez az a pillanat, amikor Európa megkülönböztetett fogalma voltaképpen kikristályosodott. Európa fogalma tehát abban az értelemben is történelmi, hogy alá van vetve a változásnak. Első alakja éppen az antik világban, a görög-római és – egy más vonalat követve – a zsidó hagyományban található meg, de már ekkor is olyan sajátosságokból tevődött össze, mint az árutermelés és a magántulajdon antik formája, a városi civilizáció, az autonómia, a racionalizmus, az autonóm filozófia és művészet, továbbá (a zsidó hagyományra utalva) az egyistenhit, a népi identitás.”
*
Magyarország több mint húsz éve az Európai Unió tagja. Hazánk jövője – ez meggyőződésem – ebben a cselekvési és gondolatkörben van. Az Európa-paradigma érvényesüléséért közös a felelősségünk, lehetőségeink azonban nem egyformák. Vezéreljen bennünket a szolidaritás és a szubszidiaritás eszméje.
Európát felépíteni csak közös erővel lehet.
Nem egyesült Európát építeni értelmetlen.
