Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják.
Albert Camus (1913–1960) francia író és filozófus, az 1957. évi irodalmi Nobel-díj kitüntetettje 1947-ben publikálta A pestis [La Peste] című regényét. A szerző csalhatatlan érzékkel ismerte fel a tragédiák újra és újra ismétlődő vonásait, mintha A prédikátor könyvének adna nyomatékot: „Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké ugyanaz marad. (…) Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. (…) Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.” (Préd 1,4-11)
Ne legyenek illúzióink: a világ dolgai örök körforgásban mozognak. A járványok és a háborúk újra és újra felbukkannak. Pár éve az előbbitől szenvedett a világ, most éppen az utóbbi borzolja a kedélyünket és a biztonságérzetünket. S történik mindez a „béketeremtés” jegyében. Nem megnyugtatásként olvassuk tehát az alábbi idézetet, amelynek forrása Albert Camus: A pestis, in: Albert Camus regényei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1970. 133. o. (Győry János fordítása).
*
Albert Camus: A pestis
(részlet)
„Első ízben esett meg tehát, hogy a »pestis« szót kimondták. A történet eme pillanatában, midőn Bernard Rieux éppen az ablakon néz ki, legyen szabad az elbeszélőnek igazolnia az orvos határozatlanságát és meglepetését, mert ő is ugyanúgy fogadta az eseményeket, mint a legtöbb polgártársunk, bizonyos árnyalati eltérésekkel. A csapás végeredményben megszokott dolog, de amikor lesújt ránk, nehezen hiszünk a csapásban. Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják. Rieux doktort is készületlenül találta, akárcsak polgártársainkat. Így válik érthetővé az orvos habozása. Így válik érthetővé az is, amiért a nyugtalanság és a bizakodás közt hányódott. Ha kitör egy háború, ezt mondják az emberek: „Nem tarthat sokáig, hiszen merő ostobaság.” Semmi kétség, hogy egy háború valóban merő ostobaság, ám ez nem gátolja meg abban, hogy sokáig tartson. Az ostobaság mindig rendületlen, s erre rá is jönne az ember, ha nem gondolna mindig önmagára. Polgártársaink ebben a tekintetben olyanok voltak, mint a többi ember, önmagukra gondoltak, más szóval humanisták voltak: nem hittek a csapásban. A csapás nem emberszabású, bebeszéljük tehát magunknak, hogy a csapás valószerűtlen, rossz álom, majd csak elmúlik. De nem mindig múlik el, egyik rossz álom jön a másik rossz álom után, és az emberek múlnak el, és elsősorban a humanisták, mert nem voltak elővigyázatosak. A mi polgártársaink sem voltak vétkesebbek, mint bárki más, csupán a szerénységről feledkeztek meg, ennyi volt az egész. Azt hitték, hogy az ő számukra még minden lehetséges, amiből az következik, hogy a csapások viszont nem lehetségesek. Csak kötötték az üzleteket, készülődtek utazásaikra, nézeteik voltak. Hogyan is gondoltak volna a pestisre, mely megsemmisíti a jövőt, az utazgatást, vitatkozást? Azt hitték, szabadok, pedig soha senki nem lesz szabad addig, ameddig csapások lesznek.”
