Jelcin megvilágítja, hogyan látta a függetlenné vált Ukrajna helyzetét, és milyen volt szerinte Putyin, amikor átadta neki a teljhatalmat. Mindez némi adalékot jelenthet napjaink orosz nagyhatalmi világszemléletének jobb megértéséhez.
Borisz Nyikolajevics Jelcin (1931–2007) a múlt század végi szovjet és orosz történelem megkerülhetetlen alakja. Személye a hazai és nemzetközi közvélemény számára a peresztrojka idején vált ismertté, amikor Gorbacsov 1985 végén felkérte a moszkvai pártbizottság vezetésére. A 33 éves kora óta a párthierarchiában szocializálódó Jelcin két éven át szokatlanul egyedi módszerekkel próbálta felszámolni a szovjet főváros áldatlan, olykor maffiaszerűen működő közállapotait, szembeszállva a pártbürokráciával. Majd amikor úgy érezte, eszközei alkalmatlanok a változtatásra, lemondott tisztségéről. Ezzel ismét megsértette a pártprotokollt, a kommunista pártoknál ugyanis a lemondás intézménye elfogadhatatlannak számított: a pozíciót a Párt adta, és csak az vehette vissza. Nem a vezető döntötte el, hogy mire és meddig alkalmas, hanem a Párt. Ezt az elvet sértette meg lemondásával Jelcin.
A Szovjetunió akkori állapota már nem tette lehetővé a bukott politikusok teljes elhallgattatását, ezért Jelcin előbb névleges miniszteri pozíciót kapott, majd 1989-ben saját erejéből parlamenti képviselő lett. A következő évben az akkor még szovjet tagállam Oroszország parlamenti elnökévé, 1991 júniusában első, demokratikusan és közvetlenül választott elnökévé avanzsált. A Gorbacsov elleni 1991. augusztusi puccskísérlet alatt ő személyesítette meg a folyamatos, legitim állami vezetést, és sikerült hatástalanítania az államcsínykísérletet. Ennek következményeként Gorbacsov mint szovjet elnök végérvényesen meggyengült, s a Szovjetunió az év végén megszűnt. Az addigi szövetségi államot (uniót) a Jelcin által kezdeményezett államszövetség (Független Államok Közössége, FÁK) váltotta fel, Jelcin pedig a Szovjetunió nemzetközi jogi értelemben teljes értékű utódállama, az immár független Oroszország élén találta magát.
Az 1996-tól második elnöki ciklusát töltő Jelcin az ezredfordulón újabb meglepetést okozott: 1999. december 31-én azonnali hatállyal lemondott államfői posztjáról a csupán négy hónappal korábban kinevezett miniszterelnöke, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin javára, aki ezzel ügyvezető államfővé lépett elő, s három hónapra rá megnyerte az elnökválasztást. E posztot azóta sem engedte el (eltekintve a 2008–2012 közötti miniszterelnökségétől, amely az alkotmányban korlátozott két elnöki ciklus utáni kényszerű „pihenő” volt).
Jelcin három memoárt írt. Az első kötete Szemben az árral címmel jelent meg és életútjának a gyermekkorától 1989-ig terjedő szakaszáról szól (Against the Grain: An Autobiography by Boris Yeltsin, 1990). Magyarra Csillag Zsuzsa és Kőrös László fordították angolból (Képes 7 Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1990. 248 o. ISBN 963-02-8548-7). A második kötet címe Küzdelem Oroszországért, ez az önálló Oroszország élén töltött első éveiről, különösen az 1991–93 közötti belpolitikai krízisekről szól (The Struggle for Russia, 1994), magyarul nem jelent meg. A harmadik könyvének címe Éjszakai naplójegyzetek (Midnight Diaries, 2000), amelyben a második elnöki időszakát foglalta össze, kiegészítve immár lezárult politikusi pályájának néhány általános tanulságával. (Angolból fordította Komáromi Rudolf. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2001. 376 o. ISBN 963-9348-31-7)
Ez utóbbi kötetből válogattuk az alább közölt részleteket. Jelcin megvilágítja, hogyan látta a függetlenné vált Ukrajna helyzetét, és milyen volt szerinte Putyin, amikor átadta neki a teljhatalmat. Mindez némi adalékot jelenthet napjaink politikai folyamatainak jobb megértéséhez. Idézett oldalak: 22–24, 228–229, 298–302, 319.
Ami Ukrajnát illeti…
„Oroszország és Ukrajna kapcsolata különleges, bonyolult téma. Az ukránok az oroszok szemében éppolyan rokonok, mint a fehéroroszok. Minden téren – nyelvileg, a szokásokban, az életmódban – rengeteg a közös vonás. Még ennél is fontosabb, hogy Kijev volt az első orosz állam, a Rusz fejedelmi székhelye. Ukrajna tehát nemzeti identitásunk, nemzeti történelmünk bölcsője. Oroszország Ukrajna nélkül elképzelhetetlen. A huszadik században azonban felszínre tört az ukránok függetlenségi vágya. Önállósodási törekvésük, nemzeti útkeresésük rányomta bélyegét a század főbb eseményeire, az összes háborúkra és forradalmakra. A demokratizálódás újabb erős lökést adott Ukrajnának az Oroszországtól való elszakadásra.
Számos alkalommal találkoztam Leonyid Kucsma ukrán elnökkel, első hivatalos kijevi látogatásomat azonban a fekete-tengeri flotta körüli nézeteltérések miatt el kellett halasztanom. A felmerülő kétségek mesterségesen lehűtötték viszonyunkat. Egyetlen komoly szerződést sem tudtunk aláírni. 1997 májusában végre megérett a helyzet. A két miniszterelnök közötti tárgyalások után sor került a hivatalos államfői látogatásra. (…)
A fekete-tengeri flotta súlyos gondokat okozott. A hajóállomány leromlott, elmaradt minden korszerűsítés, javítás. A tengerészek azt sem tudták, melyik államban szolgálnak, kitől kéne illetményt, egyéb juttatásokat, nyugdíjat kapniuk. Szevasztopol négyszázezer lakójából százezer fő, a lélekszám egynegyedének munkája és megélhetése a hadiflotta sorsától függött. Ezek az emberek mind feszülten várták nézeteltéréseink végkimenetelét. A hajóhad megosztásáról hozott döntés jelentős fegyvertény volt mindkét ország számára.
A tárgyalásokon kidolgozott szerződés tartalmazta, hogy Oroszország bérbe veszi a kikötőváros körüli négy öböl közül a Szevasztopoli-, Déli- és Karantini-öblöt, ahol 338 orosz hadihajó állomásozott, köztük fontos csatahajók is. A dokumentum átlagos évi bérleti díjként kilencvennyolcmillió amerikai dollárt irányzott elő, amelyet abból az aláíráskor mintegy hárommilliárd dollárból kellett leírni, amellyel Ukrajna az orosz földgázszállításokért tartozott. Megállapodtunk katonai támaszpontok, így a szevasztopoli létesítmények húszéves haszonbérletéről is. (…)
Kölcsönösen előnyösnek éreztem a flottaszerződést. (…) Oroszországban és Ukrajnában azonban nem mindenkinek tetszett ez a fejlemény. A hadiflotta megosztása mind az ukrán nacionalisták, mind a mi baloldalunk lába alól kihúzta a szőnyeget. Még Jurij Luzskov [1992–2010 között Moszkva polgármestere – BTG], egy prominens föderációpárti politikus is a baloldali erőkhöz csatlakozott. Abnormálisnak nevezte, hogy olyan helyzetet hoztunk létre, amelyben voltaképpen saját magunktól béreljük Szevasztopolt. Luzskov egyértelműen jobban szerette volna, ha hadat üzenhet Ukrajnának, vagy Moszkva egyik kerületévé nyilváníthatja Szevasztopolt.”
„A NATO észak-atlanti stratégiája, amely a politikai nyomásgyakorlás eszközévé próbálja tenni a tömböt, továbbra is figyelmen kívül hagyja Oroszország nemzeti érdekeit. Ez a probléma sokféleképpen oldható meg. Oroszország egyenrangú partnerként integrálódhat a NATO-ba, és illeszkedhet az európai biztonsági rendszerhez. A NATO azonban nem vár ránk epedve, ez a megoldás tehát aligha valószínű a következő években. A második lehetőség az, hogy új, erőteljes védelmi rendszert hozunk létre határainkon és a későbbiekben a FÁK-tagállamok katonai támaszpontjain, amelyeket magas bérleti díj fejében használunk majd. Csakhogy ennek jelentős akadálya a volt szovjet köztársaságok magatartása. A NATO és mások egyebek között azáltal igyekeznek elvágni a köztársaságokat Oroszországtól, illetve annak befolyásától, hogy speciális kapcsolatokat építenek a NATO-val. Közben a volt szovjet köztársaságok lakóinak milliói élnek és dolgoznak Oroszországban. Gazdaságuk folyamatos anyagi támogatást kap tőlünk áru, energia, valamint vám- és adókedvezmények formájában. Ez az Oroszországgal szembeni kettős követelményrendszer teljességgel elfogadhatatlan.
A fenti lehetőségek talán nem zárják ki egymást, de a megfelelőt csakis folytonos politikai párbeszéd, nem pedig elszigetelés útján találhatjuk meg. Az izoláció semmilyen körülmények között nem engedhető meg. Sajnos én már nem oldom meg ezt a problémát, hanem az új orosz vezetőre hagyom. (…) Azt hiszem, Putyin nem fogja szem elől téveszteni Oroszország képességeit, a világban betöltött egyedülálló szerepét és ezzel együtt annak fontosságát, hogy maradéktalanul beilleszkedjék a világközösségbe.”
A fentiekhez csupán annyit fűzünk hozzá, hogy Jelcin mondatai jól megvilágítják az orosz politikusok és az orosz közvélemény Ukrajna Putyin általi megszállását támogató hozzáállásának gyökereit. Putyin a Krím 2014-es annektálásával egy csapásra megoldotta, hogy az 1997-ben Jelcin által az orosz hadiflotta részére húsz évre megkötött haszonbérleti szerződés meghosszabbításáról egyáltalán tárgyalnia kelljen, újabb agresszív döntései pedig alátámasztani látszanak Jelcin NATO-val kapcsolatos okfejtését. Úgy látszik Nyugaton, annak idején, nem olvasták ezeket a sorokat…
Ami Vlagyimir Putyint illeti…
„Putyin 1997 márciusában tűnt fel a Kremlben. Időnként ráhagyták az irányítást, s olyankor gyakrabban találkozhattam vele. Putyin mintaszerűen világos, áttekinthető jelentéseket adott át. Más kabinetfőnök-helyettesekkel ellentétben, akik lépten-nyomon törekedtek elém teregetni Oroszország és a világ jövőjéről alkotott elképzeléseiket, Putyin nem próbált szóba elegyedni velem. Inkább úgy látszott, igyekszik minden személyes elemet kiküszöbölni az érintkezésünkből. Pontosan ezért akartam még többet beszélni vele.
Villámgyors reakcióival is meghökkentett. Néha legártatlanabb megjegyzéseimmel is kizökkentek egyeseket. Elvörösödnek, görcsösen keresgélik a helyes választ. Putyin bezzeg higgadt természetességgel felelt. Azt az érzést keltette bennem, hogy ez a fiatalember az égvilágon mindenre felkészült, bármilyen kihívásra pontos, félreérthetetlen választ adna. Hűvössége kezdetben óvatosságra késztetett, de azután megértettem, hogy a vérében van ez a viselkedés.
Akkoriban egyre elégedetlenebbül figyeltem az FSZB [Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódszerve – BTG] felső vezetését. (…) 1998 nyarán gondolkodtam el, kit nevezhetnék ki (…) az FSZB élére. Azonnal egyértelmű volt a válasz: Putyint. Először is Putyin jó néhány évet dolgozott biztonsági szerveknél. Másodszor végigjárta a vezetés iskoláját. Ennél is fontosabb azonban, hogy minél jobban megismertem, annál inkább meggyőződtem arról, hogy a demokrácia és a piaci reformok iránti hallatlan elkötelezettség rendíthetetlen hazaszeretettel párosul benne.
Putyin a rendelet kiadásának pillanatában értesült kinevezéséről. (…) A legfigyelemreméltóbb mozzanat az, hogy Putyin egészen határozott politikai álláspontot foglalt el. (…) nem bátortalanította el, hogy folytonos összetűzésekre kényszerült a miniszterelnökkel, aki a saját befolyása alá kívánta vonni az FSZB-t. Nem hagyta, hogy politikai bábfigurává alacsonyítsák. Sziklaszilárd erkölcsi tartása még engem is elképesztett. A kormányzatban akkor dívó alattomos súgás-búgás közepette még egy harcedzett hivatalnok is bölcsen tette, ha óvakodott bármibe belebonyolódni. Vlagyimir Putyin számára csakis az adott cselekedet erkölcsös volta, a szóban forgó személy feddhetetlensége jelentette az egyetlen mércét. Semmi olyat nem csinált, ami ellenkezett a becsületről vallott felfogásával. Bármikor készen állt arra, hogy megváljon magas posztjától, ha a tisztesség azt követeli.
Putyin nem törte magát a nagypolitikába, de másoknál gyorsabban és élesebben érzékelte a veszélyt, s mindig megpróbált engem is figyelmeztetni a bajra. (…) Amikor 1998-ban fölismertem, hogy menesztenem kell Primakovot [Jevgenyij Primakov, 1998–99-ben miniszterelnök – BTG], aggodalmak kínoztak. Ki fog eztán támogatni? Kire számíthatok igazán? Egyszer csak megértettem, hogy Putyinra, de akkor még nem rukkolhattam elő vele, ezért átmenetileg Sztyepasint vetettem be. [Szergej Sztyepasin, 1999. május-augusztusban miniszterelnök – BTG]. [1999.] augusztus 4-én (…) Putyinba helyeztem minden reményemet. Benne megbízhattam, rábízhattam az országot. (…) Hívattam a személyi titkáromat, és közöltem vele, hogy másnapra három találkozót tervezek. (…) Másnap korán reggel fogadtam Putyint. Tájékoztattam az ügyek állásáról. Kegyetlen küzdelem várt ránk. Először is a választási kampány. Az sem ígérkezett könnyűnek, hogy az egész országot ellenőrzés alatt tartsuk. Az Észak-Kaukázusban pattanásig feszült, vészterhes helyzet alakult ki. Moszkvában politikai provokációktól tarthattunk. Nemigen lehetett megjósolni, vajon a jelenlegi kormány képes-e féken tartani az inflációt. Az ország jövőjét is beleértve minden attól függött, milyen magatartást tanúsít az új miniszterelnök a következő hetekben, hónapokban.
– Döntöttem, Vlagyimir Vlagyimirovics, és szeretném felajánlani önnek a miniszterelnöki posztot – mondtam Putyinnak.
Figyelmesen nézett rám. Nem szólt semmit.
– Ez azonban még nem minden – folytattam. – Bizonyára van némi fogalma arról, miért kényszerülök meneszteni az elődjét. Tudom, hogy Sztyepasin a barátja, hisz ő is szentpétervári, de most más megfontolások játszanak szerepet. Önnek rendkívül udvarias és visszafogott, mindazonáltal határozott tartást kell mutatnia. Csakis így szerezhet tekintélyt és nyerheti meg a parlamenti választásokat. (…) Nem önnek kell szerveznie a kampányt. A lényeg az akarata, a magabiztossága és a tettei. Minden ettől függ. A politikai tekintélyt vagy megszerzi az ember, vagy nem. Készen áll?
– Ott dolgozom, ahová ön helyez – felelte katonás tömörséggel.
– A legeslegmagasabb poszton is?
Putyin habozott. Éreztem, hogy most fogja fel igazán, miről is szól a beszélgetés.
– Ezen még nem gondolkoztam. Nem tudom, felkészültem-e rá.
– Gondolkozzék rajta! Én bízom önben.
Feszült csönd borult az irodámra. Az óra tiktakolása határozottan fölerősödött. Putyinnak nagyon érdekes a tekintete. Beszédesebb, mint a szavai. Tudtam, hogy komolyan fontolóra veszi az ajánlatomat.”
[Miután Jelcin eldöntötte, hogy Putyin javára lemond az államfői tisztségről:] „Már csak egy leküzdendő feladat maradt: a megbeszélés Vlagyimir Putyin miniszterelnökkel. Ezt egészen rövidre terveztem. Egyszer már szóltam előtte a döntésemről, erre két héttel korábban, öt nappal a parlamenti választások előtt, [1999.] december 14-én került sor (…). Miután közöltem vele, hogy ügyvezető elnökké kívánom kinevezni, első reakciójától megállt bennem az ütő:
– Nem vagyok fölkészülve erre, Borisz Nyikolajevics.
Nem a gyöngeség mondatta ezt vele. Putyint nem lehetett gyöngének nevezni. Kijelentése egy erős ember kétségeiről tanúskodott.
– Tudja, Borisz Nyikolajevics, elég nehéz kenyér ez – magyarázta.
Nem akartam erőltetni. Inkább magamról meséltem, arról, hogyan kerültem ötvenévesen – hét-nyolc esztendővel idősebb fejjel, mint Putyin most – fővárosi beosztásba. (…)
– Szeretnék ebben az évben leköszönni, Vlagyimir Vlagyimirovics. Ebben az évben – hangsúlyoztam. – Ez nagyon fontos. Az új évszázadnak új politikai korszakkal, a Putyin-érával kell kezdődnie, érti? Valaha magam is egészen másként képzeltem az életemet. Nem tudtam, hogy ilyen irányt vesz. De választanom kellett. Most az ön kezében a választás. (…) Tehát mit szól hozzá? Még nem válaszolt – sürgettem.
– Egyetértek, Borisz Nyikolajevics.
Ez két hete történt. Putyinnak módjában állt nyugodtan megfontolni mindazt, ami legutóbbi találkozásunkon elhangzott. Tizennegyedikén általánosságban megvitattuk a kérdést, most sort kellett kerítenünk a részletekre. Fölkészült vagy sem, azonnal át kellett vennie a kormányrudat.
Reggel kilenckor megjelent kremlbeli irodámban. Első pillantásra megváltozott ember benyomását keltette. Azt hiszem, határozottabbnak látszott. Tetszett a viselkedése, elégedett voltam.
Elmondtam, hogyan tervezem december 31-e délelőttjét, milyen események követik majd egymást: a televíziós beszéd, a rendeletek aláírása, a nukleáris koffer átadása, találkozó a kulcsfontosságú tárcák vezetőivel és így tovább. Ezután egy-két jelentéktelen változtatást hajtottunk végre immár közös tervünkön.
Komolyan tetszett nekem Putyin. Tetszettek a válaszai, ahogy precízen, egyértelműen kiigazította a terv néhány pontját. Élvezem munkámnak ezt a mozzanatát, amikor az ember elhagyja az érzések, gondolatok, elképzelések világát, és egy döntés megvalósításának kemény terepére lép. Egészen egyszerű dolog történt: egy elnök távozott, és felváltotta őt (egyelőre ügyvezető elnökként) egy másik. Szigorúan a törvények szerint, pontosan, szépen végrehajtottuk az orosz alkotmány hatalomátadásról rendelkező passzusát. Mivel első ízben történt ilyesmi, fontos volt, hogy semmiről se feledkezzünk meg.
Végre elkészültünk. Megbeszélésünk a Kremlben zajlott le, a hivatali környezettel nem fért össze az érzelemnyilvánítás, de itt és most utoljára ültem Putyin mellett elnöki szerepkörben, most utoljára még nem ő volt az ország első embere. Sok mindent szerettem volna mondani neki, és azt hiszem, neki is sok mondanivalója volt, de hallgattunk. Kezet fogtunk, búcsúzóul átöleltük egymást. Terv szerint legközelebb 1999. december 31-én találkoztunk.”
Ne tévesszen meg bennünket Jelcin patetikus, szinte atyai szeretetet sugalló fogalmazásmódja. Egyrészt amikor a memoárt írta, nyilvánvalóan hatása alatt volt az elmúlt hónapok eseményeinek. Másrészt neki két leánya volt, s a nála bő húsz évvel fiatalabb Putyint tényleg tekinthette szinte a fiának. Vagy ha nem is volt ennyire egyértelmű az érzelmi kapcsolat, bizonyára látott benne valamit egykori saját magából. Ezt már sosem tudjuk kideríteni, az azonban tény, hogy Putyin néhány éven belül a mentorát, Jelcint, sőt Gorbacsovot és Hruscsovot is megszégyenítő stratégiai és taktikai érzékkel biztosította maga számára a teljhatalmat és a leválthatatlanságot. S ezzel valóban Sztálin örökébe lépett.
Isten óvjon bennünket attól, hogy ezt más módon is bizonyítsa!
