E kifejezéseknek ritkán kutatjuk az eredetét, pedig illik tudni, hogy mindhárom fogalom a 19. századi világirodalomban gyökerezik: Goethe, Stendhal és Lermontov tollából származnak.
Nap mint nap használunk közkeletű fogalmakat. „Az életén vörös fonálként húzódik végig…” – mondjuk valakiről, ha egy bizonyos életrajzi elem rendre felbukkan nála évei során. (S gyakran összekeverjük a vörös fonalat a vörös vonallal.) A sajtó „Stendhal-szindróma” állapottal jellemzi az európai képzőművészeti múzeumokban bolyongó amerikai turistákat, akik az átélt vizuális élmény hatására szokatlan szívdobogásról panaszkodnak. A sors szeszélyére bízott, öngyilkossággal is végződhető döntéshozatalt „orosz rulettnek” hívjuk, s aki látta a „Szarvasvadász” című filmet, aligha feledi az ezt ábrázoló jelenetsor döbbenetes plaszticitását.
E kifejezéseknek ritkán kutatjuk az eredetét, pedig illik tudni, hogy mindhárom fogalom a 19. századi világirodalomban gyökerezik: Goethe, Stendhal és Lermontov tollából származnak. Ők tehát nem etimológiai értelemben szerzők, hanem a fogalmak első, mai értelemben használt leírása olvasható náluk. Hadd tegyem hozzá: amiről az alábbiakban beszámolok, azt nem internetes kereséssel találtam meg, hanem évek során, szinte véletlenül bukkantam rájuk, a szóban forgó szerzők műveinek olvasása közben. S higgyék el: nincs emlékezetesebb irodalmi élmény, mint amikor olvasás közben ilyen és ehhez hasonló „felfedezéseket” élünk meg!
A vörös fonálról először a német Johann Wolfgang Goethe (1749–1832) írt, az 1809-ben megjelent „Vonzások és választások” című regényében. Az egyik főszereplő sorsának állandó jellemvonását kívánta érzékeltetni egy, a brit haditengerészet gyakorlatából átvett kifejezés alkalmazásával.
A „Stendhal-szindróma” kifejezést az utókor adta a Stendhal (eredetileg Henri Beyle, 1783–1842) francia író „Róma, Nápoly, Firenze 1817-ben” című útirajzában leírt eseménysornak. Stendhal 1817. január 22-én Firenzében, a Santa Croce székesegyházban átélt élményeit vetette papírra, amelyben az elragadtatás hatására átélt ájulásközeli állapotról számolt be. Csupán kellő szerénységgel jegyzem meg, hogy amikor sárospataki gimnazistaként a 80-as években egy szombati napon Budapestre utaztam, kifejezetten az akkori budavári Magyar Nemzeti Galéria kiállításainak megtekintésére, utóbb valami hasonló érzésről számoltam be otthon. Az iskolai tankönyvekből jól ismert festmények – főleg a történelmi tablók (Benczúr Gyula, Székely Bertalan, Barabás Miklós stb. – és persze a méreteik!), majd a 20. század nagyjai (Mednyánszky, Derkovits, a Nyolcak, aztán a kedvencem, Csók Istvántól a „Keresztapa reggelije” és még sorolhatnám) – kézzelfogható valóságként történt megélése szinte kimerített. Tanúsíthatom: létezik „Stendhal-szindróma” – csak akkor még nem tudtam, hogy ez az.
Az „orosz rulett”-ről sok mindent ír az internet, én a saját olvasmányomnak hiszek. Mihail Jurjevics Lermontov (1814–1841) orosz író 1840-ben megjelent „Korunk hőse” című regénye nálunk a „Diákkönyvtár” sorozatban is napvilágot látott, tehát legalábbis ajánlott iskolai olvasmány volt; én felnőttként kezdtem hozzá. Nem bántam meg, s nemcsak amiatt, hogy „A fatalista” című fejezetben rádöbbentem: az orosz rulett komplex leírását olvasom (azaz: nem csupán magát az cselekményt, hanem annak eszmei hátterét is)! A regényben egy szerb származású orosz tiszt fogadást köt a homlokához szorított pisztoly elsütésére, hogy az töltve van-e vagy nem, annak bizonyítására, hogy az ember rendelkezhet-e a saját életével vagy azt mindenképpen a sors irányítja. A pisztoly csütörtököt mond – de a tiszt a fejezet végén mégiscsak meghal: egy részeg kozák leszúrja.
*
Mindezek után lássuk a fogalmakat leíró művek vonatkozó részleteit! Az eredeti szövegkörnyezetet oly mértékben hagytam meg, amennyit a kifejezések értelmének valódi megéléséhez és a gondolatmenet egységének megértéséhez indokoltnak tartottam. Látni fogják: Stendhal és Lermontov szövegrészletként is drámai…
Vörös fonál
(…) „Egyébként, ha e napok nem is voltak eseményekben gazdagok, mégis sok módot adtak a komoly beszélgetésre. Felhasználjuk tehát ezt az alkalmat, hogy közöljünk egyet-mást abból, amit Ottilia e beszélgetésekből füzetébe feljegyzett, s ehhez nem találhatunk illendőbb átmenetet, mint egy hasonlatot, mely az ő szeretetre méltó lapjainak szemlélése közben jutott az eszünkbe.
Az angol tengerészet egy különös berendezéséről hallottunk. A királyi flotta valamennyi kötélzetét, a legerősebbet és a leggyengébbet, egyformán úgy fonták, hogy egy vörös fonál húzódik végig mindenen, amelyet nem lehet kibogozni anélkül, hogy az egész fel ne bomoljék, s erről a legkisebb darabon is felismerhető, hogy a koronához tartozik.
Éppen így húzódik Ottilia naplóján keresztül a hajlamnak és ragaszkodásnak az a fonala, mely mindent összeköt, és az egészet jellemzi. Ez teszi a megjegyzéseket, szemlélődéseket, kiválogatott mondásokat s ami egyéb előfordul, a feljegyző különös és őt annyira jellemző tulajdonává. Valahány részt kiválasztottunk és közöltünk, a legdöntőbb bizonyítékot szolgáltatja erre.” (…)
(Forrás: Johann Wolfgang Goethe: Vonzások és választások. Fordította: Vas István. In: Goethe válogatott művei. Regények I. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963. 238. o.)
Stendhal-szindróma
(…) „Tegnap, ahogy Firenzéhez közeledőben leereszkedtem az Appenninekből, hevesen vert a szívem. Milyen gyerekes dolog! Egy kanyarodóban végre elibém tárult a síkság, s a távolban, mint valami sötét tömeget, megpillantottam a Santa Maria del Fiorét és híres kupoláját, Bruneleschi remekét. Itt élt – mondtam magamban – Dante, Michelangelo, Leonardo da Vinci! Íme itt van előttem ez a nemes város, a középkor királynője! E falak közt született újjá a művelődés; itt játszotta oly kiválóan a király szerepét Lorenzo Medici, itt tartotta udvarát, melyben Augustus óta először nem a katonai érdem volt az első. Szívemben emlékek tolongtak, képtelen voltam higgadtan gondolkodni, s átadtam magam tébolyomnak, akárcsak egy imádott nő mellett. Ahogy a San Gallo kapuhoz és rossz diadalívéhez értünk, legszívesebben a nyakába borultam volna az első firenzeinek, akivel találkozom.
Megkockáztatva, hogy lába kél mindannak a sok apróságnak, amit az ember utazásain hurcol magával, mihelyt túlestünk az útlevélvizsgálat szertartásán, otthagytam kocsimat. Annyi firenzei látképet nézegettem már, hogy előre ismertem a várost; bízvást útnak indulhattam vezető nélkül is. Balra fordultam, elmentem egy könyvkereskedés előtt; mindjárt vettem is két város-leírást (firenzei kalauzt). Mindössze kétszer tudakozódtam az út felől a járókelőktől, akik franciás udvariassággal és sajátos tájszólásban feleltek, aztán végre ott álltam a Santa Croce előtt.
A bejárattól jobbra van Michelangelo sírja; valamivel odább Canova műve: Alfieri síremléke – ráismerek Itáliának erre a nagy alakjára. Aztán Machiavelli sírját pillantom meg; Michelangelóval szemközt pedig Galilei nyugszik. Mennyi nagy ember! És Toszkána folytathatná sorukat Dantéval, Boccaccióval, Petrarcával. Milyen megdöbbentő együttes! Olyan mély meghatottság fog el, hogy az már szinte áhítat. A templom vallásos homálya, tetejének egyszerű gerendázata, befejezetlen homlokzata: mindez a lehető legélénkebben szól a szívemhez. Ó, ha feledni tudnék!… Egy szerzetes lépett hozzám; a szinte testi iszonyatig menő viszolygás helyett most barátságot éreztem iránta. Hiszen a San Marco Fra Bartolomeója is szerzetes volt! Ez a nagy festő találta ki a clair-obscurt; megtanította rá Rafaelt és előfutára volt Correggiónak. Megszólítottam a szerzetest; tökéletesen udvariasnak találtam. Örült, hogy franciát lát. Megkértem, nyissa ki az északkeleti sarok-kápolnát, ahol Volterrano freskói vannak. Odavezetett és magamra hagyott. Egy imazsámoly térdeplőjére ültem, s fejemet hátrahajtottam a támlára, hogy jobban szemlélhessem a mennyezetet; a festészet talán még sosem szerzett nekem olyan heves gyönyörűséget, mint most Volterrano Szibillái. Hiszen már az is valósággal elragadtatásba ejtett, hogy Firenzében vagyok, azoknak a nagy embereknek a közelében, akiknek a sírját láttam. Belemerültem a fölséges szépség szemléletébe, közvetlen közelből láttam, szinte az ujjammal érintettem. A megindultságnak arra a magaslatára jutottam, ahol a művészet adta mennyei élmények a szenvedélyes érzelmekkel találkoznak. Szívdobogás fogott el, mikor kiléptem a Santa Crocéból – ez az, amit Berlinben idegfeszültségnek neveznek; teljesen kimerültem s attól féltem, menten összeesem.” (…)
(Forrás: Stendhal: Séták Itáliában. Válogatta: Szegzárdy Csengery József. Fordította: Rónay György. Gondolat Kiadó, Budapest, 1961. 131–132. o.)
Orosz rulett
(…) „Egy ízben két hetet töltöttem egy kozák sztanyica balszárnyán; ugyanitt egy gyalogos zászlóalj is állomásozott; a tisztek összegyűltek egyszer egyik, máskor másik bajtársuknál, s kártyázgattak.
Egy este megelégeltük a bostont, s a kártyát az asztal alá dobva, még sokáig ott maradtunk Sz… őrnagynál; a társalgás, szokás ellenére, igen érdekes volt. Arról beszélgettünk, hogy annak a muzulmán hitnek, mely szerint az ember sorsa előre meg van írva az egekben, közöttünk is van sok követője; el is mondtak sorra különböző eseteket pro és contra.
– Ez még semmit sem bizonyít, uraim – szólalt meg egy idős őrnagy –, hiszen egyikük sem volt tanúja azoknak a különös eseteknek, amelyekkel állításukat igazolták.
– Persze hogy egyikünk sem – mondták többen –, de szavahihető emberektől hallottuk…
– Ez mind lárifári! – mondta valamelyik. – Hol vannak azok a szavahihető emberek, akik látták azt a listát, melyen fel van írva halálunk órája? Ha pedig van eleve elrendelés, miért kaptunk akaratot és értelmet? Miért kell számot adnunk tetteinkről?
Ekkor az egyik tiszt, aki ott ült a szoba sarkában, felállt, lassan odament az asztalhoz, s nyugodt, ünnepélyes pillantással végignézett valamennyi társán. Szerb eredetű volt, ahogy a neve is mutatta. (…)
Mikor Vulics odalépett az asztalhoz, valamennyien elhallgattak, mindenki valami eredeti kijelentést várt tőle.
– Uraim! – szólalt meg (a hangja nyugodt volt, bár mélyebben csengett a szokottnál): – Uraim, mire valók ezek a haszontalan viták? Önök bizonyítékokat kívánnak: azt javaslom, próbáljuk ki önmagunkon, rendelkezhetik-e az ember a maga akaratából az életével, vagy mindegyikünknek előre kijelölte a sors a végzetes percet… Kinek volna kedve hozzá?
– Nekem nincs, nekem nincs! – hangzott mindenfelől. – Különös egy ember! Mi nem jut eszébe!…
– Fogadást ajánlok – szóltam én tréfásan.
– Miféle fogadást?
– Azt állítom, hogy nincs eleve elrendelés – folytattam én, húsz aranyat az asztalra öntve: az egész pénzt, ami zsebemben volt.
– Tartom – felelte Vulics tompa hangon – Őrnagy, ön lesz a bíró; itt van tizenöt arany; a többi öttel tartozik nekem, legyen szíves, tegye a többihez.
– Rendben van – mondta az őrnagy –, csak nem egészen értem, miről van szó, s hogy akarja ezt a vitát eldönteni…
Vulics szót sem szólva átment az őrnagy hálószobájába; mi követtük. Odament a falhoz, amelyen fegyverek függtek, s a különböző kaliberű pisztolyok közül egyet találomra leakasztott a szegről. Mi még nem értettük a dolgot; de amikor felhúzta a kakast, s puskaport öntött a serpenyőbe, többen megfogták a karját, s önkéntelenül felkiáltottak:
– Mit akarsz csinálni? Hallod, ez őrültség!
– Uraim! – szólalt meg lassan, a karját kiszabadítva. – Kinek van kedve húsz aranyat fizetni értem?
Valamennyien hallgattak, és elhúzódtak tőle.
Vulics átment a másik szobába, s leült az asztalhoz; mindnyájan utánamentünk. Jeladással arra kért, hogy üljünk le az asztal körül. Szó nélkül engedelmeskedtünk neki: ebben a pillanatban valami titokzatos hatalma volt felettünk. Merőn a szemébe néztem; de ő nyugodt, mozdulatlan tekintettel fogadta vizsgálódó nézésemet, halovány ajka mosolygott, de hideg nyugalma ellenére mégis a halál bélyegét véltem látni arcán. Megfigyeltem, s több öreg katona megerősítette ezt a megfigyelésemet, hogy annak az embernek az arcán, akinek néhány óra múlva meg kell halnia, sokszor megjelenik a kikerülhetetlen végzet valami különös bélyege, s ebben a tapasztaltabb szem ritkán téved.
– Ön ma meghal! – mondtam neki. Gyorsan felém fordult, de lassan és nyugodtan felelt:
– Lehet, hogy meg, lehet, hogy nem…
Aztán az őrnagyhoz fordulva, megkérdezte tőle: meg van-e töltve a pisztoly? Az őrnagy nagy zavarában nem emlékezett rá tisztán.
– Elég lesz már, Vulics! – kiáltotta most valaki. – Bizonyosan meg van töltve, ha az ágy fejénél függött; mire való ez a tréfa?
– Buta tréfa – kapta fel a szót egy másik.
– Ötven rubelt teszek öt ellen, hogy a pisztoly nincs megtöltve! – kiáltotta egy harmadik.
Erre is fogadtak.
Engem már untatni kezdett ez a hosszú teketóriázás.
– Ide hallgasson – mondtam –, vagy lője agyon magát, vagy akassza fel a pisztolyt a régi helyére, s menjünk már aludni.
– Úgy van – kiáltották többen –, menjünk már aludni.
– Uraim, kérem, ne mozduljanak el a helyükről! – mondta Vulics, homlokára illesztve a pisztoly csövét. Úgy álltunk ott mind, mintha megdermedtünk volna.
– Pecsorin úr – tette hozzá –, vegyen egy kártyát, s dobja fel.
A piros ászt vettem fel az asztalról, most is emlékszem, s feldobtam a levegőbe: mindenkinek elállt a lélegzete; a szemek, melyek félelmet s valami ködös kíváncsiságot fejeztek ki, a pisztolyról most a végzetes ász felé fordultak, mely lebegve szállt lefelé: abban a pillanatban, mikor az asztalt érintette, Vulics elrántotta a ravaszt… csütörtök!
– Hála Istennek – kiáltották többen –, nincs megtöltve!
– Nézzük csak meg jobban – mondta Vulics. Ismét felhúzta a kakast, megcélozott egy ablak fölé akasztott sapkát; a lövés eldördült, füstje ellepte a szobát; amikor a füst eloszlott, levettük a sapkát: pontosan középen lőtte át, s a golyó mélyen belefúródott a falba.
Néhány pillanatig senki sem jutott szóhoz. Vulics teljes lelki nyugalommal söpörte be erszényébe az aranyaimat.
Elkezdődött a találgatás: miért nem sült el a pisztoly az első alkalommal; egyesek azt állították, hogy bizonyosan eldugult a serpenyője, mások azt suttogták, hogy nedves volt a puskapor, Vulics csak azután töltött friss puskaport; de én bebizonyítottam, hogy az utóbbi feltevés alaptalan, mert egész idő alatt nem vettem le a pisztolyról a szememet.
– Milyen szerencsés a játékban! – mondtam Vulicsnak.
– Legelőször életemben – felelte önelégült mosollyal –, ez jobb, mint kártyázni, s bankot adni.
– De egy kicsit veszélyesebb.
– Mondja: kezd-e már hinni az eleve-elrendelésben?
– Hiszek; csak azt nem értem, miért volt az az érzésem, hogy ma feltétlenül meg kell halni…
S ez az ember, aki az imént még tökéletes nyugalommal célozta meg a homlokát, hirtelen elpirult, és zavarba esett.” (…)
(Forrás: Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse. Fordította: Áprily Lajos. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972. 165–170. o.)
