Talán néhány év, de akár néhány hónap múlva olyan követelésekkel szembesülünk, amelyektől minden kétséget kizáróan azt várják, hogy teljesíteni fogjuk.
Az Ukrajna jövőjéről szóló amerikai-orosz tárgyalások kapcsán történelmi párhuzamként gyakran szóba kerül a müncheni egyezmény: 1938. szeptember 29-én Chamberlain brit, Daladier francia és Mussolini olasz kormányfő Münchenben találkozott Hitlerrel, hogy megvitassák az ún. „csehszlovák-kérdést”. (A brit miniszterelnök szeptember 22–24-én már tárgyalt vele erről Godesbergben – eredménytelenül.) A müncheni tanácskozáson, a brit ún. „megbékélési politika” (appeasement) jegyében, négyhatalmi megállapodásban ismerték el Németország jogát a csehszlovákiai németlakta területek bekebelezésére. A döntés következménye nem csupán a két ország közötti határ megváltozása lett. Ennél fontosabb, hogy a közép- és délkelet-európai államok számára ekkor vált egyértelművé, hogy a jövőjüket az immár legerősebb Németországhoz kell kötniük, ha területeiket megvédeni vagy növelni akarják. (Magyarország számára ez a törekvés, a két bécsi döntéssel, sikerrel is járt.) Mindez egyenes úton vezetett a második világháborúhoz. De lássuk a müncheni szerződés szövegét!
*
„Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország, tekintetbe véve a szudétanémet terület elcsatolására vonatkozólag elvben már elért megállapodást, megegyezett ennek az elcsatolásnak alább következő feltételeiben és módozataiban, valamint az ennek következtében foganatosítandó intézkedésekben és a jelen Egyezménnyel egyenként felelősséget vállalnak az Egyezmény végrehajtásának biztosításához szükséges lépésekért.
1. A kiürítés október 1-én kezdődik.
2. Az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország megállapodnak abban, hogy a terület kiürítése október 10-ig befejeződjék, mégpedig anélkül, hogy a meglevő berendezések bármelyikét lerombolnák, és hogy a csehszlovák kormány felelős azért, hogy a kiürítés az említett berendezések megrongálása nélkül menjen végbe.
3. A kiürítés módozatait részleteiben egy Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország és Csehszlovákia képviselőiből álló bizottság fogja megállapítani.
4. A túlnyomórészt németek lakta területnek német csapatok által való fokozatos megszállása október 1-jén kezdődik. A mellékelt térképen megjelölt négy zónát a német csapatok a következő sorrendben fogják megszállni: az I. számmal jelzett zónát október 1-én és 2-án, a II. számmal jelzettet október 2-án és 3-án, a III. számmal jelzettet október 3-án, 4-én és 5-én és a IV. számmal jelzettet október 6-án és 7-én. A többi, túlnyomórészt német jellegű területeket a fent említett nemzetközi bizottság fogja haladéktalanul meghatározni és azokat a német csapatok október 10-ig szálljak meg.
5. A 3. pontban említett nemzetközi bizottság határozza meg azokat a területeket, amelyeken népszavazást kell tartani. Ezeket a területeket a népszavazás befejeztéig nemzetközi alakulatok szállják meg. Ugyanaz a bizottság fogja megállapítani a népszavazás megtartásának módozatait, figyelemmel a Saar-vidéken megejtett népszavazás módozataira. A bizottság állapítja meg a népszavazás napját is, ez azonban nem eshetik későbbre, mint november végére.
6. A határok végleges megállapítását a nemzetközi bizottság fogja elvégezni. Ennek a bizottságnak joga van arra, hogy bizonyos kivételes esetekben a négy nagyhatalomnak – Németországnak, az Egyesült Királyságnak, Franciaországnak és Olaszországnak – a népszavazás nélkül átadandó zónák szigorúan néprajzi alapon történő meghatározásától jelentéktelen eltéréseket ajánljon.
7. Optálási jogot nyújtanak mindazoknak, akik az elcsatolt területekről elköltözni óhajtanak, valamint mindazoknak, akik oda kívánnak letelepedni. Az optálási jogot a jelen Egyezmény aláírásától számított hat hónapon belül kell gyakorolni. Egy német-csehszlovák bizottság fogja meghatározni az optálás részleteit, kidolgozni a lakosságcserét megkönnyítő eljárásokat és tisztázni az ebből a lakosságcseréből eredő alapvető kérdéseket.
8. A jelen Egyezmény aláírását követő négy héten belül a csehszlovák kormány a katonai és rendőrségi szolgálatból elbocsátja az összes szudétanémeteket, akik ezt kívánják. Ugyanezen határidőn belül a csehszlovák kormány szabadlábra helyezi azokat a szudétanémet foglyokat, akik politikai bűncselekmények miatt szabadságvesztés büntetésüket töltik.
München, 1938. szeptember 29.”
*
Hogy a kortársak mennyire képtelenek voltak a valóság érzékelésére, s hogy világlátásukat mennyire áthatotta a vágyvezérelt gondolkodás (wishful thinking), jól példázza Az Est című budapesti napilap 1938. október 1-jei száma, amely címoldalán „Örömmámor az egész világon” fejléccel üdvözölte a müncheni egyezményt. A vezércikk további sorai is szemléletesek: „Boldognak kell lenni, hogy így fordult, hogy a hatalmas négy államférfi, ki az utolsó órában Münchenben összefogott, le bírta győzni a Sátánt. Hogy a bölcsesség diadalmat vett az erőszak, a lélek az idegek fölött.” Ha jól értjük, a Sátán maga a háborús veszély, s az őt legyőző négy államférfi közül az egyik Hitler. Tegyük hozzá: a többi kormányfő sem volt éppen nyeretlen kétéves: a 69 esztendős Arthur Neville Chamberlain 1937 májusa óta állt a brit kormány élén, az 54 éves Edouard Daladier 1938 áprilisától (1933 és 1934 után) immár harmadízben töltötte be a francia miniszterelnöki posztot, míg az 55 esztendős Benito Mussolini 1922 óta vezette az olasz kormányt. Mégis, a 49 éves Adolf Hitler mindegyikőjüket megvezette.
Az Est tudósítója írta: „London mindenekelőtt a megmentett békét látja a müncheni egyezményben. (…) Chamberlainnek, amikor ma délután visszatér Londonba, kétségtelenül fejedelmi fogadtatása lesz. Már a német tömegek ujjongó ünneplése is azt bizonyítja, hogy az öreg államférfi a békevágyó Európa legnépszerűbb személyisége lett.” S valóban, Chamberlain, Londonba érkezve, a Downing Street 10. első emeleti ablakából rövid beszédet intézett az utcán összegyűlt ünneplő tömeghez: „Kedves barátaim! Történelmünkben ez a második alkalom, hogy egy Németországból a Downing Streetre becsülettel visszatérő békének örvendhetünk. Hiszem, hogy ez a béke egész életünkre szól.”
Ám Angliában ezt nem mindenki látta így. Az alsóház 1938. október 3-ai ülésén Chamberlain kormányának egyik tagja, Duff Cooper haditengerészeti (azelőtt hadügy-)miniszter emelkedett szólásra, s egyebek mellett az alábbiakat mondta:
„Amikor Herr Hitler semmibe vette a versailles-i békeszerződés pontjait, megígérte, hogy betartja a locarnói egyezményben foglaltakat. Amikor megszegte a locarnói szerződés pontjait, ígéretet tett, hogy a továbbiakban nem akadályozza meg a békefolyamatot, és nem támaszt területi követeléseket Európában. Amikor erőszakkal behatolt Ausztriába, utasította csatlósait, hogy határozatban biztosítsanak minket: távol fogja magát tartani Csehszlovákiától. Ez nem egészen hat hónapja történt. Miniszterelnökünk még mindig elhiszi, hogy »támaszkodhat Hitler becsületszavára«.
Talán igaza van a miniszterelnöknek. Teljes őszinteséggel biztosíthatom önt arról, házelnök úr, hogy reménykedem a miniszterelnök igaza felől, és imádkozom érte, hogy úgy legyen. Mégsem hihetem, amit ő hisz. Bárcsak képes lennék rá. Így azonban meggyőződésem, hogy a továbbiakban már nem lehetek segítségére a kormányban. Csak akadályoznám a munkában, ezért jobban teszem, ha lemondok. Emlékszem, amikor a godesbergi ultimátumot tárgyaltuk, kijelentettem, hogy soha többé nem tudnék felemelt fejjel járni, ha magamra vállalnám, hogy akár csak utalások formájában is megkísérlem meggyőzni a csehszlovák kormányt, hogy fogadja el az ultimátumot. Tisztában vagyok vele, mennyi mindent játszottam el ezzel. Lemondtam egy állásról, amelyet nagyon szerettem, egy hivatásról, amely mindennél jobban érdekelt, egy személyzetről, amelyre bárki büszke lehetne. Kikerültem abból a munkaközösségből, ahol a kollégáim nemcsak harmonikus munkatársi viszonyt biztosítottak számomra, hanem a hosszú évek alatt barátaimmá is váltak. Lemondtam azokról az előjogokról, melyek egy olyan vezető helyetteseként megillettek, akire a mai napig a legnagyobb tisztelettel és rajongással gondolok. Lehetséges, hogy derékba törtem politikai pályafutásomat. Ám mindez aligha számít valamit. Sikerült ugyanis megtartanom valamit, ami sokkal értékesebb számomra: továbbra is felemelt fejjel járhatok a világban.”
A legsúlyosabb értékítéletre még két napot várni kellett: ezt október 5-én Winston Churchill mondta el. Végezetül ebből idézünk, a – mutatis mutandis – különösen aktuális gondolatokat kurziváltuk:
„Amikor a hosszú béke egykor valós reményére gondolok, amely 1933 elején Hitler hatalomra jutásakor még Európára várt; amikor azokra az elszalasztott lehetőségekre gondolok, amelyekkel még megállíthattuk volna a nácik megerősödését; amikor azokra a hatalmas erőforrásokra gondolok, amelyekkel nem éltünk és elpazaroltunk – akkor nem hiszem, hogy ilyesmire akadt volna valaha is példa a történelemben. Ami Angliát illeti, a felelősség azokat terheli, akik kizárólagos jogkörrel irányították politikai ügyeinket. Nem gátolták meg Németország újrafelfegyverzését, ahogy saját hadseregünket sem fegyverezték fel időben. Vitatkoztak Olaszországgal, de Abesszíniát már nem mentették meg. Kihasználták és megfosztották hitelétől a Népszövetséget, és elmulasztottak olyan szövetségeket kötni, amelyek helyrehozhatták volna az elkövetett hibákat, így a megpróbáltatásokkal megfelelő fegyveres védelem és hatékony nemzetközi biztonsági szerződések nélkül kell szembe néznünk.
Nem kétlem, hogy sokan őszintén azt hiszik, csak Csehszlovákia érdekeit vették semmibe, de én attól félek, hogy súlyosan kompromittáltuk és talán végzetesen veszélybe sodortuk Nagy-Britannia és Franciaország biztonságát, és talán függetlenségét is. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy fel kell adnunk a német gyarmatokat. Még csak arról sem, hogy elveszítjük befolyásunkat Európában. Ennél sokkal többről van szó. Figyelembe kell venniük a náci ideológia milyenségét, és azt az uralmat, amelyet ez az ideológia jelent. A miniszterelnök azt szeretné, ha Németország és Nagy-Britannia között baráti kapcsolat lenne. A népek közti baráti kapcsolattal semmi gond sincsen, hiszen szívünk mélyéből együttérzünk velük. De nekik nincs a kezükben hatalom. Ám ezzel a német kormánnyal nem lehetséges baráti viszonyt fenntartani és ápolni. Korrekt diplomáciai kapcsolatot igen, de soha nem lehet baráti viszony a brit demokrácia és azon náci hatalom között, amely elutasítja a katolikus etikát, amelyet belülről saját barbár pogánysága vezérel, amely henceg az agresszióval és a leigázással, amely saját polgárainak üldözéséből meríti erejét és nyeri perverz örömét, és amely, ahogy azt már láthattuk, a gyilkosság könyörtelen brutalitású eszközét használja. Soha nem bízhatunk abban, hogy ez a hatalom a brit demokrácia barátja lehetne.
Elviselhetetlennek tartom a gondolatot, hogy országunk ennek a hatalomnak a hatása és befolyása alá kerül, hogy puszta létünk is az ő jószándékától vagy szeszélyétől függjön. Teljes erőmmel azon voltam, hogy a védelem minden bástyáját megerősítsem: elsőként a légierő létrehozásával, amely partjainkon belül és túl páratlan ütőképességgel bír, másodszor számos nemzet erejének egyesítésével, harmadszor pedig a Népszövetségen belüli szövetségek és katonai megállapodások megkötésével, amelyekkel az volt a célom, hogy minden erőt egyesítsek a náci hatalom terjeszkedésének megállításáért. De erőfeszítéseim hiábavalók voltak. Ezen célok mindegyikét sikerrel megtévesztő és kézenfekvő indokokkal és kifogásokkal aláásták és magára hagyták.
Nem akarjuk, hogy azon az úton vezessenek minket, amelynek a végén az európai dominanciára törekvő német náci rendszer csatlósai leszünk. Talán néhány év, de akár néhány hónap múlva olyan követelésekkel szembesülünk, amelyektől minden kétséget kizáróan azt várják, hogy teljesíteni fogjuk. Ezek a követelések vonatkozhatnak területfeladásra, de akár szabadságunk feladására is. Előre látom, így előre meg is mondom, hogy a behódolás politikája magával fogja hozni a szabad véleménynyilvánítás és a vita korlátozását a Parlamentben, köztereken, a sajtóban, hiszen azt fogjuk majd hallani – ahogy én már most is hallottam néhány alkalommal –, hogy a náci diktatúrát nem kritizálhatják egyszerű és hétköznap angol politikusok. Aztán amikor már a sajtót is uralják, inkább közvetett, semmint közvetlen módon, akkor a közvélemény minden formáját belebutítják és édesgetik legalább a hallgatólagos belenyugvásba. És az utunk még csak ekkor fog kezdődni… (…)
Nem sajnálom hű és bátor népünktől, amely kész megtenni kötelességét, mindegy, mi legyen az ára, amely a múlt hét gyötrelmeit felemelt fejjel viselte, nem sajnálom tőlük az öröm és megkönnyebbülés azon természetes és spontán kitörését, amit akkor éreztek, amikor kiderült, hogy megpróbáltatásaiknak egyelőre végük van. De tudniuk kell az igazságot. Tudniuk kell, hogy országunk védelmét súlyosan elhanyagolták; tudniuk kell, hogy háború nélkül szenvedtünk vereséget, amelynek következményeit közösen kell viselnünk; tudniuk kell, hogy történelmünk borzalmas fordulópontjához érkeztünk, amikor egész Európa nyugalma és biztonsága veszélybe került. A nyugati demokráciák a jelen pillanatban egyetlen rémisztő kifejezéssel illethetők: »Megmérettél, és könnyűnek találtattál.« Nehogy azt higgye bárki is, hogy ennyivel vége. Most kezdünk csak fizetni. Még csak belekóstoltunk abba a keserű pohárba, amelyet évről évre újra és újra elénk tesznek, hacsak erkölcsi alapállásunkat és erőteljes harciasságunkat fel nem támasztjuk, életet nem lehelünk bele, mert csak így emelkedhetünk fel újra és állhatunk a szabadság védelmére úgy, ahogy azt egykoron tettük.”
Churchillnek mindenben igaza lett. Hitler csapatai 1939. március 15-én bevonultak Csehszlovákiába és annektálták az ország maradék területét. A müncheni szerződés hamvába holt. Hitler lerázta magáról Európát és hozzálátott saját birodalmának kiépítéséhez.
Az amerikai-orosz tárgyalások előtt ajánljuk mindenki figyelmébe: ne csak nézzen, lásson is!
Felhasznált és ajánlott irodalom
David Faber: München – A megbékítési politika válsága, 1938. Park Könyvkiadó, 2015.
Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918–1945. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Gondolat Könyvkiadó, 1983.
Harsányi Iván – Székely Gábor – Jemnitz János (szerk.): München 1938. Diplomáciai és politikai dokumentumok. Kossuth Könyvkiadó, 1988.
Ráskay László: Fejedelmi fogadtatás vár Chamberlainre = Az Est, XXIX. évfolyam, 209. szám, 1938. október 1.
Vajda Barnabás (szerk.): A XX. század nagy beszédei. Agave Könyvek, 2006.
