Lehetetlen, hogy a publikációit világéletében pontosan megtervező, minden szavát gondosan megválogató íróember – még ha befejezetlen művet alkot is – koncepció nélkül lásson munkához.
A Magvető Könyvkiadó Tények és tanúk sorozatában öt éve látott napvilágot Molnár Gál Péter Coming out című önéletrajzi írása. A szerző – MGP – az 1956 utáni magyar színháztörténet-írás és színházi kritika meghatározó jelentőségű és minőségű személyisége. Nyelvi leleményességét, tárgyi tudásának alaposságát azok is elismerték, akik habitusát ellenszenvesnek találták. A 2004-es esztendő azonban mindent megváltoztatott. Az állambiztonsági levéltárból kiemelt és publikált „Luzsnyánszky-dosszié” – azaz MGP e fedőnéven írott jelentéseinek gyűjteménye – felbolygatta a színházi közéletet. Nemcsak korábbi – nyilvános – írásművei értékelődtek át, a személye került partvonalon kívülre.
A Kádár-kori kultúrpolitika állambiztonsági dimenziói számos kutatót és érintettet megihlettek. Az irodalmi és a könnyűzenei életről Szőnyei Tamás, a film világáról Gervai András, a táncművészetről Fuchs Lívia publikált forrásokat. A másik oldalról példaként Tar Sándort és Esterházy Pétert említem. A Luzsnyánszky-dossziéra MGP először szűkszavúan reagált, később azonban nekilátott életútja, beszervezési históriája megírásához. Írói szerepvállalásának kettősségét jelzi, hogy saját jelentései, mint objektivációk, ehhez csupán illusztrációul szolgáltak. A vállalkozás azonban befejezetlen, szövege töredékes és szerkesztetlen maradt, mert – mint Lakos Anna írja a kötet előszavában – „a kirekesztett, magányossá vált ember” elfáradt, s „már kiírta magából a történetet”.
A „coming out” viszonylag újkeletű kifejezés. A Bakos-féle Idegen szavak és kifejezések szótára 1989-ben még nem ismerte. Elsősorban a heteroszexuálistól eltérő nemi identitás nyilvános megvallására szolgál, a kifejezést filmcímmé avató Orosz Dénes 2013-as vígjátéka óta e jelentése közkeletű. Széles értelemben azonban mindenfajta színre lépésre vonatkoztatható. Így használta most MGP is, kettős minőségben: homoszexualitása és ügynöki mivolta együttes megvallásaként – mint látni fogjuk, volt köztük kapcsolat.
A színre lépésnek azonban további jelentést is tulajdoníthatunk. Kiindulva az előszó kritikus olvasásra felhívó hangneméből, olvasás közben végig azon töprengtem: lehetetlen, hogy a publikációit világéletében pontosan megtervező, minden szavát gondosan megválogató íróember – még ha befejezetlen művet alkot is – koncepció nélkül lásson munkához. Mígnem rájöttem, hogy MGP szövege „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Három szempontból is. Először: a mondanivaló értelmezéséhez – hipotézisem szerint – a memoárt nem prózai műként, s nem tényirodalomként kell kezelni, hanem színdarabként. Öt fejezet – öt felvonás. Monodráma, mint Kornistól A Kádár-beszéd vagy a Kádárné balladája. Másodszor: a szöveg – és MGP – (ön)értelmezési kerete a „negatív reakció”. Témaválasztásai, példái, elkalandozásnak tűnő eszmefuttatásai kemény önkritikák, de – és ez a kulcsmotívum – nem magyarázat vagy mentegetőzés céljából, hanem valamiféle eleve elrendelés beteljesülésének igazolásaként. Harmadszor: a leírtak szó szerinti hitelessége másodlagos jelentőségű. Lehet, hogy valamire rosszul emlékezett, ám a kérdés nem az, hogy a dolog úgy történt-e, hanem hogy megtörténhetett-e? Ahogy a Feljegyzések az egérlyukbólt vagy A játékost sem Dosztojevszkij életrajzával összevetve olvassuk.
Túl messzire mentem volna? Elképzelhető. A továbbiakban megkísérlem a fenti hipotézist alátámasztani, fejezetek (felvonások) szerinti tagolásban.
(I. Itt az a büdös besúgó!) Ha létezik anti-captatio benevonentiae, tehát a „közönség elriasztása”, akkor ez az. MGP úgy indít, hogy ügynöki lebukása után kapott leveleit közzétéve másokkal mondatja el saját magáról az összes rosszat, ami egyáltalán nyomdafestéket tűr. Indoka egyszerű: „Ha hivatássszerűen műveli valaki mások megsértését, köteles eltűrni az ellenvéleményeket” (11.). A külső negatív reakciók tehát további belső reakciót váltanak ki: nemhogy mentegetné magát, de nyakát nyújtja a hóhérnak. Az e-maileket tematikusan csoportosítja, időrendüket felborítja, s közzéteszi Spiró Györgynek a Luzsnyánszky-dossziéról írott recenzióját is – a bekezdések fordított sorrendjében. A polgárpukkasztás szándéka az egész könyvben tetten érhető. MGP nyilván úgy gondolja: az olvasónak bármikor joga van abbahagyni. Akár a színházban: „Erkel Ferenc Hunyadi László című operája három felvonásból áll. (…) Nekem öt év alatt sikerült végignéznem. Első évadban az első felvonás után megelégeltük Ronyeczcel.” (259.).
(II. Így éltünk Pannóniában) A felvonás célja: ráhangolás a szerző igazi „én”-jére. Tartalma negatív önportré, azaz jelenetek a személyes sikertelenség igazolására. Rengeteg anekdota: kávéházi élet, szerkesztőségi munka, a Népszabadság miliője – szaggatottan, de olvasmányosan. Itt kezdődnek a miniportrék, mint Bognár Károly, E. Fehér Pál, Makai Péter, Németi Irén, majd később – a könyv további lapjain – sokan mások. A sztorik többségénél a csattanó negatív: valami nem sikerült. Máskor már a cím eligazít: „Hogyan nem ismertem meg Elisabeth Bergnert?”, …Rökk Marikát, …Eggerth Mártát. Az egész könyvre jellemzően szinte minden számvetés arról szól: mit és hogyan rontott el. A hangnem fanyar, mintha Alfonzó Világszínháza Vannak még kísérletek című jelenetének visszatérő mondatát hallanánk: „Szegény embernek semmi se sikerül!”
(III. Közüggyé tett magánügyek) „Kétszer veszítettem el szüzességemet. Először gimnáziumunk DISZ-titkárával. (…) Szép arcú, szelíd, eszes fiú volt…” (105.). Az első mondatok nyíltsága megadja a felvonás alaphangját. A homoszexuális coming out mindvégig az ízlés határán belül marad, a történetek nem nélkülözik a humort, de az olvasó érzi, hogy a szituáció mégis csak atipikus. Ennek pedig dramaturgiai oka van: az első coming out előkészíti a másodikat, az ügynökmúlt megvallását. De előbb még a zsidóság családi „alapélményei”, az 1944-es drámák és az 1956-os eufória kijózanító valósága: „Maga zsidó!” (118.)
A beszervezés klasszikus csapdaállítással történt: 1963-ban nagykorúnak látszó kiskorú bukkant fel MGP körül, s az aktusnak „véletlenül” volt rendőrségi tanúja. A jól előkészített kapitánysági kihallgatást a belügyi tiszt ajánlata zárta: elsimítják a több éves börtönnel fenyegető bűncselekményt, ha az érintett együttműködik. MGP aláírta.
A fedőnév-adás szemiotikája külön történet. „Luzsnyánszky Róbert” – a monogramok a Gál Péter név (a Molnárt később vette föl) utolsó betűinek felelnek meg. Ez az eljárás a sajtóban létező gyakorlat. MGP ezután használta is az L.R. szignót, de állítása szerint csak olyan cikkeknél, amelyeket nem önszántából, hanem „rendelésre” írt.
Ugye követhető a többszörösen összetett negatív reakció? A homoszexualitás hivatalosan deviancia, bár legális. Ha azonban nem „szabályosan” művelik, büntetendő. MGP, ha besúgónak áll, mentesül a fenyítés alól. Belemegy, de nemcsak vállalásához, hanem ellenállásának jelzésére is az állam által kierőszakolt fedőnevének monogramját használja. Az L.R. szignó életének titkos felében a valóságot, nyilvános felében a hazugságot jelzi. (Jut eszembe: a vallomásán Mindszenty József a neve után odaírta: C.F. Kihallgatója kérdésére közölte: Cardinalis Foraneus, azaz vidéki (nem kuriális) bíboros. Valójában coactus feci, azaz kényszer hatására. Rákosi azonban tudott latinul: a kihallgatást másnap újrakezdték.)
(IV. Színház + politika = színházpolitika?) A szubjektív színház-, sajtó- és politikatörténet immár a beszervezett újságíró szemszögéből halad tovább. Színtiszta értelmiségi látlelet a 70–80-as évekről. Az érdeklődő olvasónak – párhuzamos nyomon követés céljából – rendelkezésre állnak a Luzsnyánszky-dosszié dokumentumai, amelyeket olykor MGP is megidéz. Ahogy az előző felvonásban, itt is folytatódnak az arcképvázlatok: Babarczy László, Bihari József, Déry Tibor, Kerényi Imre, Rényi Péter, Simonyi Magda; a külföldiek közül Ljubimov és Viszockij. Az összkép nem javul: a szerző kritikusi ténykedése változatlanul negatív reakciókat vált ki. Nem találja helyét a színházi szakmai közegben. A kiegyezéses modellre épülő művészetpolitikai mechanizmusban az együttműködők a kritikáit (is) devianciaként kezelik, míg az új színházi nemzedék képviselői azt nehezményezik, hogy nem áll melléjük. A csúcspont az elhajlásának megvitatására Kenedi János lakásán 1976-ban összehívott „számonkérő szék”: Ascher Tamás, Fodor Géza, Réz Pál. Eközben a másik oldalon Aczél Györggyel éleződik a konfliktus. Ádám Ottó Hamlet-rendezése kapcsán a kultúrpápa értekezletet hív össze vezető művelődéspolitikusok (Nemes Dezső, Pozsgay Imre, Tóth Dezső és mások) részvételével, annak eldöntésére, hogy MGP a kritikájában helyesen értelmezte-e Shakespeare-t? A Kerényi Imrével közösen a Várszínházba tervezett társulatalapítási tervét Aczél elutasítja. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor partnerséget kínálnak, ehhez viszont MGP-nek nem fűlik a foga, óvja a függetlenségét. A reakció ismét negatív: a könyvében szó szerint közreadja az akkor Szolnokon igazgató-főrendező Székely Gábornak az MSZMP XI. kongresszusán elhangzott beszédét. A jelenetet egyszerűen a Székely–Zsámbéki-tandem „pártos-ellenzéki” munkamegosztásával magyarázza, miközben pontosan tudnia kellett, hogy másról volt szó. Az a tény, hogy Székely Gábor az 1975-ös pártkongresszuson, 31 évesen szót kapott, kuriózum. Először is vidéki színházat képviselt, amire addig nem volt példa: 1946–70 között csak Major Tamás és Keres Emil beszélhettek. Székely szövege valóban tökéletes pártzsargon, mert tudta, hogy a hatalom által használt retorika lényege, hogy nemcsak azonosulni, de ellentmondani is kizárólag ebben a nyelvezetben lehetséges. A probléma áthidalására szolgált a ma „vörös orr”-nak, illetve „vörös farok”-nak nevezett eljárás. Székely felszólalásának lényege tehát a kritika. Nem kérdőjelezte meg a fennálló színházi rendszert, de a művészi alkotófolyamat tartalmi elemei között új irányokat, módszereket, közreműködőket és célcsoportot jelölt ki.
A negyedik felvonás záró akkordja az 1978-as esztendő. Kettős fordulópont: mind a nyilvános munkaviszony (Népszabadság), mint a titkos kapcsolat (állambiztonság) megszakad. Az ok prózai: MGP megpróbál külföldre csempészni egy Kenedi János-tanulmányt tartalmazó mikrofilmet és Ferihegyen elkapják. Van ebben valami végzetszerű: csak úgy szabadulhat meg második életétől, ha elbukja az elsőt is. Maga a lehetőség is tagadás, a csempészés vállalása nyíltan szembe megy a belügyi státusszal. Szándékosan kísértette a sorsot? Mire számított? Hiszen munkahelykeresési kálváriája ezt követően évekig tartott, ráadásul személye az alternatív színházi szcéna számára is másodlagossá vált, mert már nem ő volt a „hivatalos” kritikus.
(V. Miniszterelnök lehet, színházi kritikus nem) Az utolsó, rövid felvonás funkciója a katarzis: mindkét deviancia, a besúgói lét és a homoszexualitás feloldása. Az előbbire Sándor György miniportréját használja (a műsorában, nyilvános szembesítésként, felolvasott saját jelentéseiből), az utóbbira a Ronyecz Máriával kötött szerelmi házassága üti rá a pecsétet. MGP saját belső szabadságfogalmának megvallásából vezeti le, hogy pártalkalmazottként miért nem lett párttag, s hogy a rendszerváltozás után miért nem adta fel magát. Itt nyer értelmet az összes addigi negatív reakció: bár szégyelli, amit tett, a tartozás-követel oldalt összességében kiegyenlítettnek tekinti.
Néhány szót MGP utánozhatatlan írói stílusáról: axiómák, humor, filmszerűség. Definíciói – legyenek bár sértők – telitalálatok. Lássunk egy csokorra valót, csak a hangulat kedvéért! „A főiskola rossz volt már akkor is.” (126.); „Az ’56-ot követő évtized legsikeresebb színházi embere Tabi László. (…) Kikerüli a lényeges kérdéseket. De kikerüli a lényeges hazugságokat is.” (132.); „Óvakodnék megszavazni köztársasági elnöknek 160 cm alatti politikust.” (166.); „A színház erotikus intézmény.” (294.); „A színházban a rossz munkához ugyanannyi befektetés szükséges, mint a jóhoz. A tehetségtelenséget nem adják ingyen.” (298.). És így tovább…
A humor – még ha olykor fekete is – szinte minden lapon megcsillan. MGP miniportréi műfajilag valahol az Örkény Egyperces novellák és a Galambos Szilveszter-féle, az egykori Ludas Matyiból ismert Szilánkok között helyezkednek el és mindig emberi gyengeségeket lepleznek le. Mint például Major Tamás tumajkás sztorija, vagy a vígszínházi színész-igazgató, Somló István meghiúsult disszidálása. Az előbbi fiktív grúz vörösborról szól, amelyet MGP kreált egy szovjet színdarab fordítása közben. A mindenhez értő Major a próbán felkiáltott: „Tumajka! Ittam! Remek kaukázusi bor!” (132.). A másik sztori a gazdag külföldi feleségre áhítozó Somló Istváné, akinek bemutattak egy frissen megözvegyült milliomosnőt. A vacsora végén odasúgta barátjának: „Nagyon csúnya! Marad a kommunizmus!” (197.).
A filmszerűség MGP fogalmazásmódjának egyébként is alapeleme. Nemcsak általában plasztikus, olykor tudatosan idéz játékfilmes jeleneteket. Két példa erre. Első: reptéri lebukását követően először Rényi Pétert tárcsázza. A Népszabadság főszerkesztő-helyettese a hír hallatán köhögőrohamot kap, a beszélgetés megszakad. Párhuzam: Te rongyos élet (Bacsó Péter, 1983). A színésznő Sziráky Lucy (Udvaros Dorottya) a presszóban megmutatja kitelepítési határozatát Zimányi Ernő szerkesztőnek (Őze Lajos). Az újságírót fuldokló köhögés fogja el, percnyi türelmet kér, kivánszorog, eltűnik. Második példa: az írószövetségben Thurzó Gábor Hátsó ajtón című darabjának földbe döngölésére készülnek. Az ülésen váratlanul megjelenik Aczél és Kádár. Utóbbi egyenesen Thurzóhoz tart, szívélyesen köszönti, valaha osztálytársak voltak. Az előadó észhez tér: a színmű az új dráma mintaképévé válik. Párhuzam: Butaságom története (Keleti Márton, 1965). A színészfejedelem Mérey László (Básti Lajos) a színművész szövetség konferenciáján éppen ízekre szedi Forbáth György (Mensáros László) drámaírói munkásságát. A teremben megjelenő miniszter az íróhoz siet, barátságosan lapogatja, hosszan a fülébe súg. A pulpituson a hangnem megváltozik: a beszéd végére Forbáth a mennybe megy.
A kötetben rengeteg esemény és személy szerepel. A használhatóságot függelékek segítik: a leírtak értelmezését megkönnyítő jegyzetek és a szövegben előforduló személyek annotált névmutatója. A sajtó alá rendezést végző Schmal Alexandra munkatársa Lakos Anna volt. A jegyzetelés következetes és mértéktartó. A mű jellegéből adódóan elsősorban színháztörténeti adatokra és összefüggésekre terjed ki, és különösen az egyes intézmények sorsának alakulásában alapos. A szerkesztő – helyesen – számos észrevételt tett MGP egyes állításainak pontosítására, olykor cáfolatára. Hogy valóban mindent észrevett-e, nem fontos. A leírtak teljes körű ellenőrzése irreális vállalás lett volna, mert a szubjektív emlékezet eleve magában rejti a tévedés lehetőségét, és a fellelt hibák formális kijavítása önmagában egyébként sem feltétlenül oldja fel az ellentmondást. Hogy érvelésemet alátámasszam, három olyan szövegrészt említek, amelyekhez a szerkesztő nem fűzött kommentárt. MGP írja, hogy Simon Zsuzsa 1950-ban a filmgyár dramaturgiájának átszervezéséért kapott Kossuth-díjat. Az állítás könnyen cáfolható, elég fellapozni a hivatalos indoklást: „Színházigazgatói működéséért, mellyel az új magyar dráma megteremtésének ügyét szolgálta.” (Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja 1948–1985, Akadémiai, 1988, 111.). Ettől azonban az állítás még lehet igaz. Simon Zsuzsa valóban vezette a filmgyári dramaturgiát, és az ötvenes éveket ismerve elképzelhető, hogy az indoklásban, valamely ok miatt, nem ezt tartották fontosnak. Második példa: MGP szerint az 1978-as reptéri lebukását Aczél, pár héttel később, a nála járt indiai újságírónak, a „megbocsátó politika” példájaként interpretálta. Csakhogy a szóban forgó interjú – amelyet Nikhil Chakravartty készített, 1979. február 7-én, az indiai Mainstream c. lap számára – magyarul is megjelent, mégpedig a gyorsírásos jegyzőkönyv alapján, és ebben se névvel, se anélkül nincs benne a sztori (Aczél György: A kor, amelyben élünk, Kossuth, 1979, 131–166.). Persze az incidens elhangozhatott úgy is, hogy sem a gyorsíró, sem a résztvevők nem tekintették a beszélgetés hivatalos részének. Harmadik példa: Kodály, attól kezdve, hogy kiegyezett Kádárral, ott ült a pártkongresszusok elnökségében – írja MGP. Valójában sosem ült ott. A meghívottak között, a karzaton foglalt helyet. De a mondanivaló lényegén ez nem változtat.
Ami a névmutatót illeti, a kevéssé elegáns, de kétségtelenül racionális bevezető figyelmeztetés („számos tévedés lehetőségét magában rejtő”) ellenére szükséges néhány észrevételt tenni. Annotált névutató esetében a szerkesztő joga eldönteni, hogy egy-egy személynél mit tart fontosnak. Ez függhet az illető súlyától, a szövegben elfoglalt helyétől stb, amelyek mérlegelése a sajtó alá rendező joga; ezt nem vitatom. Egyetlen tévedést teszek szóvá: Gosztonyi Jánost a névmutató a színész-rendezővel azonosítja, miközben a szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy nem róla, hanem az azonos nevű politikusról, a Népszabadság 1965–70 közötti főszerkesztőjéről (később művelődésügyi miniszterhelyettes, majd oktatási államtitkár) van szó. Az egyébként helyesen azonosított személyek adatainál azonban több apró pontatlanság olvasható. Várkonyi Zoltán nem 1972-ig, hanem haláláig, 1979-ig állt a Színművészeti Főiskola élén, Ádám Ottó viszont nem volt rektor, „csak” rektorhelyettes; Nagy Imre a húszas években nem a Magyar, hanem a Magyarországi Szocialista Munkáspártba lépett be (a két MSZMP között van némi különbség!); Walter Ulbricht nem 1950-ben, hanem 1960-ban lett az NDK államfője stb. Hangsúlyozom: a hibák nem befolyásolják a kötet értékét, legfeljebb bosszantóak – már annak, aki észreveszi.
MGP főbb műveinek listája a függelékben olvasható. Érdemes lett volna megemlíteni az 1997-es Honthy és kora című könyvét (amelyben az azonos című, 1967-es kötet anyaga mindössze egyetlen fejezet), már csak azért is, mert a Magvetőnél jelent meg.
Molnár Gál Péter Coming outját nehéz egyetlen szóval jellemezni. A kötet – jellege és hangneme miatt – nem alkalmas arra, hogy a szerző személyiségét, életművével összevetve, mérlegre tegyük. Sorsának visszafordíthatatlanságával alkalmasint megbékélt. Egy egész generáció nevében írja: „Napra megmondhatom, hol rontottam el az életem: 1956. november 27-én a Nyugati pályaudvarra menet (…) elbeszélgettük a vonatindulás idejét.” (121–122.) Látja saját közmegítélésének csődjét: „Egyszerűen hülyének tartanak. Tartok tőle: nem jogtalanul.” (373.) A kötet nem befejezetlensége miatt maradt fiókban. Alighanem tudatosan tartotta vissza. Latinovits kapcsán írja: „Élő ember érdekeiért érdemesebb harcolni, mint emlékének szolgálásáért.” (257.) Önmagáért már nem akart harcolni.
(Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020. 382 o. ISBN 978-963-14-3998-4)
