Történelmi szükséghelyzetben az addig egymással nem, vagy kevéssé egyetértő irányzatok összefogása új, szinergikus erőket szabadíthat fel, s képes lehet elhitetni az emberekkel, hogy egy berögzült, önmagát öröknek tekintő politikai rendszerrel szemben is van változtatási lehetőség.
Az „eurokommunizmus” kifejezést először Farne Barbieri (1923–1987) Olaszországba emigrált horvát újságíró írta le, egy olasz polgári lap, az Il Giornale Nuovo hasábjain, ötven évvel ezelőtt, 1975 júniusában.[1] Az irányzat elsősorban az olasz, a francia és a spanyol kommunista párt programjaiban fellelhető, a Szovjetunió gyakorlatától eltérő, esetenként azt bíráló elemek alapján elkülönített politikai eszmeáramlat volt, amely a nyugat-európai társadalmak sajátosságaihoz alkalmazkodva tűzte célul a hatalomban való részvétel lehetőségének megszerzését, illetve megerősítését.[2] Kialakulásában jelentős szerepet játszott a Varsó Szerződés csapatainak 1968-os csehszlovákiai bevonulása, amely megütközést váltott ki a nyugat-európai kommunista pártokban, és nyilvánvalóvá tette számukra a szovjet modell mint fejlődési út tarthatatlanságát.
Ezek a pártok ugyanis – a spanyolországi és a portugáliai diktatúrák kivételével – a nyugati demokráciák részeként beilleszkedtek a többpárti hatalomgyakorlás kereteibe, s nem akármilyen eredménnyel szerepeltek a választásokon.[3] Franciaországban 1946-tól 1956-ig minden parlamenti választáson a Francia Kommunista Párt (FKP) szerepelt a legjobban, 25-28%-os szavazati aránnyal. Az ötödik köztársaság létrejötte után a gaulle-ista párt ugyan átvette a vezető szerepet, de a kommunisták a 70-es évek végéig megőrizték 20-22%-os szavazótáborukat. E mellé zárkózott fel az 1971-ben François Mitterrand által újjászervezett Szocialista Párt, megalapozva a baloldal fordulat esélyeit.
Olaszországban még erősebb volt a baloldal. Az Olasz Kommunista Párt (OKP) 1948-ban az Olasz Szocialista Párttal közösen 30% fölötti eredményt ért el. 1953-tól, a 70-as évek közepéig, önállóan indulva, egyre erősödve, rendre 22-27%-ot kapott, 1976-ban a választók több mint 34%-a szavazott rá. Eközben az 50-es évek közepe óta 38-42%-on teljesítő Kereszténydemokrata Párt folyamatosan megtartotta vezető szerepét.
Nem véletlen tehát, hogy Georges Marchais, az FKP főtitkára az 1973 nyarán publikált könyvében[4] felvázolt egy lehetséges baloldali alternatívát, amelynek megalapozottságát az 1981-es baloldali parlamenti és elnökválasztási győzelem visszaigazolta. A francia politikus kötete 1974-ben magyarul is megjelent.[5]
A nyugati kommunista pártok új irányvonala 1975 tavaszán vált nyilvánvalóvá, amikor Enrico Berlinguer, az OKP főtitkára a párt XIV. kongresszusán elhangzott előadói beszédében pártprogram szintjére emelte az ún. „történelmi kompromisszumot”, vagyis a kommunisták és a kereszténydemokraták együttműködését.[6] Ez természetesen szöges ellentétben állt az osztályok kibékíthetetlen harcáról szóló lenini tanítással.
Az eurokommunizmus nemzetközi zászlóbontását a közvélemény az 1977 márciusában, Madridban tartott három párti tanácskozáshoz és sajtókonferenciához kötötte, amelyen az olasz és a francia kommunista pártok főtitkárai, azaz Berlinguer és Marchais mellett Santiago Carrillo, a legalitás mezejére akkor kilépő Spanyol Kommunista Párt vezetője vett részt.[7] A Népszabadság korabeli tudósítása – az eurokommunizmus kifejezés mellőzésével – arról számolt be, hogy a három pártvezető közös nyilatkozata „hitet tesz »a politikai és társadalmi erők pluralitásán« alapuló új, szocialista társadalom felépítése mellett. Hangsúlyozza, hogy mindhárom párt teljes függetlensége alapján megvalósítja az egyes országok adottságaival összhangban levő szocialista társadalmat”.[8]
Carrillo írta meg az irányzat eszmei alapművének számító, 1977 tavaszán megjelent Az „eurokommunizmus” és az állam című könyvet,[9] amely – a kádári pártvezetés fenntartásait jelezve – Magyarországon csak sorszámozott, zárt, bizalmas terjesztésben jelenhetett meg.[10] (A fogalmat Carrillo idézőjelben használta, mert nem tartotta megfelelő kifejezésnek.[11])
Bár a fogalom idővel közkeletűvé vált, az ominózus idézőjelet a Politikai kisszótár még 1986-ban is feltüntette. Szócikke szerint az egyes pártok joga, hogy nemzeti tradícióik alapján saját fejlődési irányt tűzzenek ki, ugyanakkor az ellenséges erők e fogalom révén akarnak ellentétet szítani a Szovjetunió és a nyugat-európai kommunista pártok között. A szócikk egyebekben tartózkodott az értékelésétől, azt hangoztatta, hogy erről még viták folynak.[12]
*
Az alábbiakban Enrico Berlinguer 1975-ös pártkongresszusi beszédének A „történelmi kompromisszum” távlata című fejezetét adjuk közre.[13] Tesszük ezt azért, hogy rámutassunk: történelmi szükséghelyzetben az addig egymással nem, vagy kevéssé egyetértő irányzatok összefogása új, szinergikus erőket szabadíthat fel, s képes lehet elhitetni az emberekkel, hogy egy berögzült, önmagát öröknek tekintő politikai rendszerrel szemben is van változtatási lehetőség.
A „történelmi kompromisszum” távlata
Nem telik el nap, hogy más pártok szószólói ne ismételnék meg nemleges válaszukat a „történelmi kompromisszumra”, vagy legalábbis megvalósíthatatlannak ne nyilvánítanák. De mégis, hogyan van, hogy ennyi ismételt, néha megszállott „nem” után a „történelmi kompromisszum” immár másfél éve változatlanul az olaszországi politikai harcok középpontjában áll, és egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek a legtöbb állampolgár érdeklődését felkeltik? Semmi esetre sem holmi politikai divat, amelyik jön és megy. Ennek a mi véleményünk szerint az az oka, hogy az egyik oldal úgy magyarázza a „történelmi kompromisszumot”, mint a politikai, társadalmi és erkölcsi rend megváltoztatására irányuló mind kiterjedtebb törekvést, a másik oldal viszont (amelyik helyesen értelmezi) az egyetlen olyan új javaslatnak tekinti az összes eddigi politikai alakzattal szemben, amelyekkel több mint huszonöt éve kísérleteznek.
Ezért nem kezdte ki az idő, ezért állta a támadásokat. Tovább él, sőt, növekvő érdeklődéssel kísérik más országok újságírói, megfigyelői és politikusai. Mivel a „történelmi kompromisszum” ilyen érdeklődést keltett, természetes, hogy a növekvő egyetértés mellett tapasztalni lehetett – és lehet – az értetlenséget és a szándékos félreértést is. Néha az az érzésünk, hogy már minden félremagyarázás, belemagyarázás elhangzott, ami csak elképzelhető, s akkor egyszerre újabbak, eddig ismeretlenek bukkannak elő.
Lehetetlenség minden gáncsoskodónak válaszolni, de nem is érdemes, hiszen egyikük-másikuk hangneme olyan durva, hogy önmagától veszti hitelét. Elmondtak már mindent és mindennek az ellenkezőjét, hogy kiforgassák és meghamisítsák javaslatunkat. Csak példának említem az egyik véleményt: a „történelmi kompromisszumot” úgy tünteti fel, mint az OKP egyszerű kísérletét arra, hogy „a hatalomból lekanyarítsa a maga szeletét” azzal, hogy minden úgy folytatódik, mint eddig, de a következő nap ugyanazoknak ez lesz az emelőjük ahhoz, hogy mindent felforgassanak és minden politikai ellenfelet eltiporjanak. Ha nem is érdemes válaszolni némelyik egymásnak nyilván ellentmondó durvaságra, nem fölösleges, hanem szükséges országunknak, más demokratikus erőknek, saját magunknak, hogy tisztázzuk és megvilágítsuk annak az általános irányvonalnak az értelmét, amelyet javasolunk.
Igaz, hogy sokszor tisztáztuk és megvilágítottuk már ezt a kérdést. Nemcsak elvtársaink tették a párton belüli és más politikai erőkkel folytatott vitákban, hanem ezt szolgálták konkrét tények, ennek az időszaknak a politikai kezdeményezései is. Mivel türelmesek, szívósak vagyunk, s válaszolunk az irányvonalunkkal kapcsolatos kérdésekre, és megvilágítjuk annak mélyebb összefüggéseit, lehetséges, hogy közben sikerül néhány új vonást is napvilágra hoznunk.
Sokan a „történelmi kompromisszumot” elsősorban javaslatnak tekintik új szövetség megteremtésére, az OKP-t is magában foglaló olasz kormány megalakítására. E felfogás vitathatatlanul tartalmazza a „történelmi kompromisszum” egyik alapelemét, mert természetesen nem lenne jelentéktelen esemény, ha olyan parlamenti és kormánytöbbség jönne létre, amely magában foglalná a kommunista párt nagy megújító erejét is. Ez az értelmezés azonban nem fejezi ki teljességében a „történelmi kompromisszum” horderejét, minden vonatkozását. Kétségtelenül döntő kérdés pártunk belépése a kormányba. Miközben azonban megerősítjük, hogy készek vagyunk minden időben részt vállalni a felelősségből, arra is rá kell mutatnunk, hogy nemcsak tőlünk függ, mikor valósulhat meg ez a lehetőség. Mi nem fogjuk ezt kérvényezni, nem nekünk sürgős. A sürgetés, ha egyáltalán szóba kerül, objektív tényező, meglevő dolgokból következik; a súlyos válságból, amelyet átél az ország. Tudatában vagyunk ennek a sürgetésnek, és hisszük, hogy nem vagyunk egyedül ezzel a tudattal. Azt is tudjuk, hogy az új kormánytöbbség megteremtéséhez vezető út nem lesz sima, hiszen nekünk is feltételeket kell szabnunk csatlakozásunkért az új többséghez.
Ha fontos vonatkozása is a „történelmi kompromisszum” stratégiájának az OKP közvetlen kormányzati felelősségének kérdése – mert e fejlemény olyan fordulatot hozna, amelyet szorgalmazunk és amelyért síkraszállunk –, hiba volna stratégiánkat csakis erre a területre szűkíteni.
Egyrészt a „történelmi kompromisszum” stratégiája eleve nemcsak arra a kérdésre vonatkozik, hogy részt vegyenek-e a kormányban a kommunisták, másrészt viszont már ma is van, és még inkább lehet a közvetlen jövőben az új kormánytöbbség kérdésén túlmutató olyan politikai irányvonal, amely képes felvenni a harcot az ország legsürgetőbb problémáival, megalapozott és pozitív választ adva rájuk.
Erre a kettős értelmére mondtuk nemrég: nem teljesen indokolt úgy tekinteni a „történelmi kompromisszumot”, mint egyszerű javaslatot, és még kevésbé, mint a többi demokratikus pártnak tett „ajánlatot”. A „történelmi kompromisszum” természetesen javaslat is, de átfogóbb és mélyebb értelemben, hiszen a pártok mellett minden demokratikus érzelmű állampolgárhoz, az egész országhoz fordul. Éppen ezért használjuk inkább a stratégia kifejezést, ami nemcsak az OKP-ra, hanem az egész országra is érvényes stratégiát jelent, és aminek az a célja, hogy Olaszországot kiemeljük a válságból és megújítsuk, hogy megmentsük és továbbfejlesszük a demokráciát. Ebben az értelemben a „történelmi kompromisszum” előretolt harcállás és egyidejűleg kihívás, amelyet az OKP az összes többi demokratikus erőhöz intéz, mindenekelőtt azokhoz, akik nem hajlandók többé az ország politikai életét azok között a régi formák között tartani, amelyeket többé-kevésbé kitoldoztak, kimázoltak, de az a javíthatatlan gyengéjük, hogy mindegyiket hosszú ideig próbálgatták és valamennyi csődöt mondott.
A „történelmi kompromisszum” stratégiájának alapján – amelyet nem véletlenül fogalmaztunk újra a tragikus chilei események után –, az olasz helyzet sajátosságait szem előtt tartva, koncepciónk egyszerű: Olaszországban a demokrácia és a társadalom megmentésének, a közélet megújításának érdekében nagy harcra, rendkívüli erőfeszítésre, a népi erőforrások legteljesebb összpontosítására van szükség. Ezt a megújulást szűk látókörű, de hatalmas és agresszív gazdasági, politikai csoportok ellenzik, ezért el kell őket szigetelnünk, megakadályozva, hogy tömegbázist teremtsenek. Ezért szállunk síkra olyan minden népi és demokratikus erőt tömörítő nagy többség megteremtéséért, amely számot vet az eszmei eredet, a politikai hagyományok és a rájuk felépülő szervezetek különbözőségével.
Vannak, akik elvontan úgy érvelnek, hogy ilyen nagy többséggel szemben szinte eltűnik az ellenzék: szerintük a „történelmi kompromisszum” a politika és a demokrácia dialektikáját egyik fontos normájától fosztaná meg. Ezek azonban inkább formális logikai következtetések, mintsem az olasz valóságban gyökerező érvelések. Azon a napon, amikor a demokratikus erők valódi, együttes akciót kezdenek a társadalom és a közélet gyökeres megújítására, nem hiányzik majd az ellenzék a kiváltságos osztályok köréből. Éppen ezért, hogy szembeszállhassunk ezzel az ellenzékkel – az alkotmány biztosította demokratikus szabadságjogok keretében és ennek tiszteletben tartásával –, a többségnek, amelyen majd a kormány alapul, szüksége lesz a legszélesebb népi egyetértésre, a dolgozó tömegek kiterjedt részvételére és kezdeményezésére, szilárd bizalomra az ország politikai vezetése és a nép között, társadalmi, politikai és eszmei téren egyaránt.
Ugyanakkor, amikor úgy tetszik, hogy a „történelmi kompromisszum” számunkra az egyetlen elfogadható távlat az ország demokratikus átalakítására, megmutatja ennek eléréséhez a helyes módszert is, hogy megoldhatók legyenek az ország mai, legégetőbb gondjai.
*
Az olasz „történelmi kompromisszum” lehetőségét az Aldo Moro kereszténydemokrata pártelnök meggyilkolásába torkolló, a szélsőbaloldali terrorszervezet, a Vörös Brigádok által 1978 márciusában végrehajtott terrorista akció végleg meghiúsította.[14] Mindazonáltal az eurokommunizmus hozzájárult az addig kizárólagos fejlődési modellnek tekintett szovjet rendszer relativizálásához, megnyitva az utat a reformok felé, amely végső soron elvezetett a kelet-európai ún. „létező szocializmus” bukásához.
Jegyzetek
[1] Harsányi Iván: Az eurokommunista kísérlet szerepe a szocializmus sorsának alakulásában = Múltunk, XLVI. évf. 2001. 2–3. szám, 310. o.
[2] A jelenség első értékelése a magyar pártsajtóban: Várnai Ferenc: Az „eurokommunizmus” = Népszabadság, XXXV. évfolyam 21. szám, 1977. január 29., 4–5. o. Legutóbbi értékelése: Udvardi Péter: Az eurokommunizmus kísértete Magyarországon. Adalékok a történelmi emlékezethez és önismerethez = Tekintet, 25. évf. 2012. 2. szám, 95–123. o.
[3] A választási adatok forrása a továbbiakban: Fábián György – Kovács László Imre: Parlamenti választások az Európai Unió országaiban (1945–2002). Osiris kiadó, Budapest, 2004.
[4] Georges Marchais: Le défi démocratique. Éditions Grasset & Fasquelle, Paris, 1973.
[5] Georges Marchais: Demokratikus kihívás. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974.
[6] Enrico Berlinguer: Az összes demokratikus és népi erő összefogása és harca Olaszország megmentéséért és újjászületéséért. In: uő: Válogatott beszédek és írások. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1976. 332–391. o.
[7] Harsányi Iván: Az eurokommunista kísérlet szerepe…, i. m. 312. o.
[8] Az SKP és a többi haladó párt legalizálása a demokrácia elengedhetetlen feltétele. Közlemény a három kommunista párt vezetőinek madridi találkozójáról = Népszabadság, XXXV. évfolyam 53. szám, 1977. március 4., 2. o.
[9] Santiago Carrillo: „Eurocomunismo” y Estado. El >Eurocomunismo< Como El Modelo Revolucionario Idóneo En Los Paises Capitalistas Desarrollados. Barcelona, Editorial Critica. 1977.
[10] Santiago Carrillo: Az „eurokommunizmus” és az állam. k. n. [Kossuth Könyvkiadó], h. n. [Budapest], é. n. [1978]
[11] Lásd felszólalását az európai kommunista és munkáspártok 1976-os berlini konferenciáján = Népszabadság, XXXIV. évfolyam 153. szám, 1976. június 30., 5. o. Az „eurokommunizmus” kifejezés a Népszabadságban ekkor jelent meg először.
[12] Politikai kisszótár. Szerkesztette: Fencsik László. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 19865. 121. o.
[13] Enrico Berlinguer: Az összes demokratikus és népi erő összefogása és harca…, i. m. 363–366. o.
[14] G. Fehér Péter: Az erőszak mérnökei. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1986. 39–54. o.; Benke József: Fényes Ösvény, Szürke Farkasok, Fekete Szeptember. A nemzetközi terrorizmusról. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989. 71–83. o.
