Volt már olyan érzése, hogy ami éppen történik, az egyszer már – talán pontosan így vagy csupán hasonló módon, de – megtörtént?
A marxista történetfelfogás szerint az emberiség történelme lényegében egyenes vonalú, egyenletes fejlődést követ, amelyben a társadalmi formák – ősközösség, rabszolgatartó társadalom, feudalizmus, kapitalizmus, szocializmus – egymás utáni változása, a gazdasági alap és a társadalmi felépítmény, illetve a termelőerők és a termelési viszonyok dialektikájában szükségszerűen vezet a legfejlettebb forma, a kommunizmus felé. Ezt a szemléletet – a Rákosi-korszak vulgármarxista propagandájától megtisztított formájában – a Kádár-korszak iskolarendszere a nyolcvanas évek végéig közvetítette. A hivatalos történetírás azt tanította, hogy a történelem osztályharcok története, s az átmenet forradalom formájában történik. Elegendő csupán a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál megjelent, a ’70–80-as években rendkívül népszerű, jó tollú szerzők által írt, olvasmányos, adataiban pontos Képes Történelem sorozat egyetemes történeti köteteire utalnunk. Ebben az egyébként kontinens-centrikus világképet sugalmazó szériában Európa „születése” (Varga Domokos – Vekerdi László: Európa születése), majd „élre törése” (Márkus István: Európa élre tör) után a fordulópontokat jelző kötetek a középkori parasztháborúkról (Erdődy János: Bocskorosok hadinépe), az ipari forradalomról (Randé Jenő: A gépek forradalma), a francia forradalomról (Fekete Sándor: A nagy francia forradalom), az orosz forradalomról (Földes Péter: A Nagy Október) szóltak. Azaz: a parasztság, a munkásság, a polgárság mint társadalmi osztályok öntudatra ébredése után a szintézist a munkásosztály, valamint a vele szövetséges parasztság és értelmiség győzelmét jelentő „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” jelentette (amelyet a korabeli helyesírási szabályzat szerint nagy kezdőbetűkkel kellett írni).
A rendszerváltozás éveiben a reveláció erejével hatott Fischer Ferenc globális szemléletű periodizációja (A megosztott világ. A Kelet–Nyugat, Észak–Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai 1945–1989. IKVA Kiadó, Budapest, 1992), amely szakított a 80-as évek végéig uralkodó, a szocialista világrendszert, az atlanti térséget és a harmadik világot párhuzamosan, önálló entitásként tárgyaló felfogással és ehhez új fogalmakat vezetett be. Fischer szerint a periódusok az alábbiak szerint alakultak: I. 1941–1947 az „első antagonisztikus kooperáció” (azaz: az „elbai kézfogástól a Truman-doktrínáig” terjedő korszak). II. 1947–1962 a „klasszikus hidegháború”; ezen belül három alperiódus: a Truman-doktrínától Sztálin haláláig (1947–1953), Sztálin halálától Hruscsov Berlin-ultimátumáig (1953–1958), Hruscsov Berlin-ultimátumától a karibi rakétaválságig (1958–1962). III. 1962–1969 az „első kooperatív konfrontáció” (azaz: a karibi rakétaválságtól a Nixon–Brandt külpolitikai fordulatig terjedő korszak). IV. 1969–1975 a „második antagonisztikus kooperáció” (azaz: a Nixon–Brandt külpolitikai fordulattól a helsinki értekezletig tartó időszak). V. 1975–1979 a „második kooperatív konfrontáció” (azaz: a helsinki értekezlettől a Szovjetunió afganisztáni intervenciójáig terjedő periódus). VI. 1979–1985 a „kis hidegháború” (azaz: a Szovjetunió afganisztáni intervenciójától Gorbacsov peresztrojkájáig tartó korszak). VII. 1985–1989 a „harmadik antagonisztikus kooperáció” (azaz: Gorbacsov peresztrojkájától a berlini fal leomlásáig). Ha pedig fordulópontok szerint követjük a periodizációt, a korszakhatárok (ismét csak a szerző fogalomkészletével): 1947 – Truman-doktrína (lezárta a hidegháború „inkubátor” szakaszát, elkezdődött a „klasszikus” szakasz); 1962 – karibi válság (lezárta a „klasszikus hidegháborút”, utat nyitott a „békés egymás mellett élés” felé); 1969 – Nixon–Brandt külpolitikai fordulat (elkezdődött az „enyhülés détente-korszaka”); 1975 – helsinki konferencia (az enyhülés csúcspontja, egyben a kelet-nyugati rivalizálás globalizálódásának kezdete); 1979 – a Szovjetunió afganisztáni intervenciója (a „kis hidegháború” kezdete); 1985 – Gorbacsov fellépése (a hidegháború végleges befejezéséhez vezető út kezdete); 1989 – a berlini fal leomlása (a szovjet birodalom, egyúttal a „bipoláris világ” szétesése).
Tegyük hozzá: Diószegi István már az 1960-as évek végén önálló periódus elnevezéseket alkalmazott a nagy francia forradalomtól az első világháborúig terjedő ún. „hosszú 19. század”-ra (Nemzetközi kapcsolatok története 1789–1918. Tankönyvkiadó, Budapest, 1969), s különösen a folytatás (Két világháború árnyékában. Nemzetközi kapcsolatok története 1919–1939. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1974) fejezetcímei szemléletesek: Az erőszak anatómiája; A győzelem kiaknázása 1919; Az új hódítás igézete 1920–1923; Az erőtlenség egyensúlya 1923–1929; A bizonytalanság nyugalma 1929–1933; A vesztes kihívása 1933–1936; Az agresszió kibontakozása 1936–1939.
A lineáris fejlődési elmélettel szemben meggyőződésem, hogy a történelem cirkuláris, tehát önmagát ismétlő jelenségek folyamata, és nem beszélhetünk a szó hétköznapi értelmében vett fejlődésről sem. Volt már olyan érzése, hogy ami éppen történik, az egyszer már – talán pontosan így vagy csupán hasonló módon, de – megtörtént? Ezzel én is így vagyok: minél idősebb leszek, annál jobban érzem, hogy nincs tévedés: a történelem cirkuláris. A történelem alakulásában az emberi motivációk évezredek óta változatlanok: geopolitikai tényezők, megélhetési szükségletek és biztonsági szempontok határozták meg az események alakulását, értelemszerűen a természeti erőforrások változó hozzáférési lehetőségeinek és a tudományos felfedezésekből fakadó új technológiák alkalmazásának függvényében. Ha a mindezen tényezők eredőjeként kialakult társadalmi-politikai helyzetben rendkívüli, de legalábbis átlagon felüli képességekkel rendelkező személyiség került – örökletes alapon, választás útján vagy erőszakos hatalomátvétellel – meghatározó pozícióba, a körülmények és a személyiség együtt determinálták az adott közösség életének, lépéseinek további alakulását.
A történelem körforgásában az egyik rendezőelv az emberi emlékezet. Két, legfeljebb három emberöltő után a kollektív emlékezetből kikopnak a személyes élményeken alapuló emlékek, a tragédiák olvasmánnyá válnak, az óvatosságra intő szempontok relativizálódnak, amelynek következtében az erőszak az évezredek óta változatlan emberi motivációkból fakadó, rendre visszatérő konfliktusok megoldásának újfent kézenfekvő eszközévé válik. Ezért lángolnak fel rég elfeledett ellentétek, robbannak ki lappangó konfliktusok, amelyek tehát sosem múltak el igazán, csak a kortársak túlléptek rajtuk. Az unokák azonban már nem értik nagyszüleik óvatosságának, visszahúzódásának, passzivitásának okait, és annyira egyszerűnek tűnik újra feltalálni a spanyolviaszt!
A cirkularitás és kauzalitás kérdésköre már Hérodotosznál és Thuküdidésznél felbukkan, s végigvonul a történettudomány, sőt a társadalomtudományok fejlődésén. Bár Fukuyama nyomán az 1990-es években tényleg úgy tűnt, hogy elérkezett „a történelem vége” (Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember), az élet hamar rácáfolt erre az egyébként fölöttébb szimpatikus elméletre. S ilyenkor mindig megélénkül az érdeklődés a cikluselméletek iránt.
A világtörténelem körforgásából következő ciklikusság felismerése sem új keletű kutatási probléma, leginkább a közgazdaságtudomány foglalkozott vele. Anélkül, hogy a kérdés szakértőjének vélném magam, az alábbiakban felidézek néhány, számomra meghatározó szerzőt és művet.
Nemzetközi viszonylatban a sort, már csak az időrend miatt is, Joseph Alois Schumpeter (1883–1950) osztrák közgazdásszal, szociológussal kezdem, aki A gazdasági fejlődés elmélete. Vizsgálódás a vállalkozói profitról, a tőkéről, a hitelről, a kamatról és a konjuktúraciklusról című, 1912-ben megjelent úttörő munkájában (magyarul: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980) elsőként foglalkozott az innováció és a vállalkozói magatartás jelenségeivel. A kötet utolsó fejezetében pedig a periodikus konjuktúra ingadozások – azaz a gazdasági válságok – elméleti kérdéseit taglalta. Aligha meglepő, hogy John Maynard Keynes (1883–1946) angol matematikus és közgazdász az 1936-ban írott A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című alapművében (magyarul: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965) ugyancsak külön fejezetet szentelt a konjuktúraciklusoknak. Számomra azonban Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyjev (1892–1938) szovjet-orosz közgazdász cikluselmélete a leginkább elgondolkodtató, amely bár forrásaiban gazdaságstatisztikai adatok tömegére támaszkodott, az ebből levont következtetések az európai történelem menetére meglepő pontossággal alkalmazhatók. Kutatásai alapján Kondratyjev 45-60 éves ciklusokat fedezett fel, illetve feltételezett a jövőre nézve és ezekhez négy empirikus szabályt állított fel. A saját szavaival élve: „az első empirikus szabályszerűség a következőkben foglalható össze. Minden nagy ciklus emelkedő hullámának a megindulása előtt, olykor magának e hullámnak a kezdeti szakaszában, jelentős változás figyelhető meg a társadalom gazdasági életének alapvető feltételeiben. Ezek a változások rendszerint abban fejeződnek ki (különféle kombinációkban), hogy mélyreható változásokon megy át a termelés és a csere technikája (ezeket pedig jelentős műszaki találmányok és fölfedezések előzik meg), hogy megváltoznak a pénzforgalom feltételei, hogy fokozódik az új országok szerepe a világgazdaság életében stb.” A második szabályszerűség: „a nagy ciklusok emelkedő hullámainak periódusai rendszerint jóval gazdagabbak nagy szociális megrázkódtatásokban és a társadalom életének gyökeres fordulataiban (forradalmakban, háborúkban), mint az ereszkedő hullámok periódusai”. „A harmadik empirikus szabályszerűség, amely a nagy ciklusok menetében megállapítható az, hogy e ciklusok ereszkedő hullámai a mezőgazdaság hosszú depressziójával járnak együtt.” A negyedik szabályszerűség: „A gazdasági konjunktúra nagy ciklusai a gazdasági fejlődés dinamikájának ugyanabban az egységes folyamatában nyilvánulnak meg, amelyben a közepes ciklusok is megnyilvánulnak a maguk fázisaival: a föllendüléssel, a válsággal és a hanyatlással. A közepes válságok éppen ezért mintegy rátelepednek a nagy ciklusok hullámaira.”
Kondratyjev a róla elnevezett ciklusok közül az első kettőt meghatározta, a harmadikat feltételezte. A sztálini terror áldozatává vált szovjet közgazdász neve a 20. század második felében feledésbe merült, közben azonban az általa előre jelzett periódus 1945 táján véget ért, és új ciklus kezdődött. Erre azonban a közgazdászok csak akkor figyeltek fel, amikor 1973-ban kitört az olajválság és nyilvánvalóvá vált a negyedik Kondratyjev-ciklus lefelé tartó időszaka. Ennek nyomán ma már öt Kondratyjev-ciklusról beszélhetünk: az első kb. 1790-től 1810–17-ig emelkedő, onnan 1844–1850-ig ereszkedő; a második 1844–50-től 1870–75-ig emelkedő, onnan 1890–96-ig ereszkedő; a harmadik 1890–96-tól 1914–20-ig emelkedő, onnan 1936–40-ig ereszkedő; a negyedik 1936–40-től 1966–71-ig emelkedő, onnan 1980–85-ig ereszkedő; az ötödik 1980–85-től 2000–2007-ig emelkedő, onnan 2015–2020-ig ereszkedő.
A néhai szovjet közgazdász nézeteit sokan vitatták és vitatják. Akik részletesebben érdeklődnek elméletének alapjai iránt, azoknak két, magyar nyelven olvasható munkáját ajánlom: A gazdasági fejlődés hosszú hullámai = Történelmi Szemle, 23. évf. 1980. 2. szám, 241–269. o.; valamint A gazdasági konjuktúra nagy ciklusai = Magyar Filozófiai Szemle, 32. évf. 1988. 5–6. szám, 565–617. o., második közlése: Szovjet Irodalom, 15. évf. 1989. 11. szám, 130–168. o. (a négy empirikus szabályt ez utóbbiból idéztem).
A cikluselmélettel foglalkozó hazai közgazdászok közül kettőt emelek ki, akik egyébként baráti kapcsolatban álltak egymással. Jánossy Ferenc (1914–1997) A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1966; 2. bővített kiadása: A gazdasági fejlődés trendvonaláról. Magvető Könyvkiadó 1975) című munkája a trendvonalakat kurrens nemzeti gazdaságok mintáján mutatja be (Japán, Szovjetunió, NSZK, Magyarország), s ezek után von le általános következtetéseket a kutatás-fejlesztés, a technikai fejlettség, a beruházások, a munkaerő vonatkozásában. Bródy András (1924–2010) Lassuló idő. A gazdasági bajok magyarázatához (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983) című, igen szellemesen a Marx György-féle „gyorsuló idő” fogalmának inverzeként aposztrofált érvrendszerében matematikai módszereken alapuló érveléssel támasztja alá a növekedésről, a lassulásról és a ciklusokról szóló állításait. S hadd említsem meg Bauer Tamás (1946) nevét, nemcsak Schumpeter fordítójaként, hanem a Tervgazdaság, beruházás, ciklusok című terjedelmes monográfiája okán is (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1981).
Végezetül megjegyzem, hogy a geológus Szádeczky-Kardoss Elemér (1903–1984) halála előtt sokat foglalkozott az általános cikluselmélet kidolgozásával, s bár erről több ízben vitát rendeztek a Magyar Tudományos Akadémián, kollégáit nem sikerült meggyőznie. Összefoglaló műve, amelyet az iránta érzett tiszteletből halála után rendezték sajtó alá, lényegében visszhangtalan maradt (Bevezetés a ciklusszemléletbe. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986).
