Az akadémiák intézményének, mint minden olyannak, mely kiváltságokat ad, ellenségei is vannak. „Elavult intézmény ez – mondják – mely már nem felel meg a jelenkor igényeinek s ezért nem is e korba való.”
Az Európai Álmok hasábjain idén júliusban foglalkoztunk a Magyar Tudományos Akadémia vagyonát, autonómiáját, tekintélyét romboló politikai támadásokkal. Akkor leírtuk: a magyar történelem fordulatait tekintve nem meglepő, hogy az intézményen ilyesféle fogást keresnek. Hangot adtunk azon véleményünknek, hogy bár napjaink autonómiaellenes törekvései képesek komoly károkat okozni, a történelem azt bizonyítja, hogy hosszú távon mindig az akadémia nyer.[1]
A kialakult helyzet komolyságát bizonyítja, hogy a tudós testület védelmében a legmagasabb beosztású tisztségviselők szólaltak meg. Freund Tamás és Oberfrank Ferenc májusban adtak hangot aggodalmuknak: „Az elmúlt hetekben látványosan megszaporodtak a sajtóban a 200 éves Magyar Tudományos Akadémia és egyes tagjai elleni személyes támadások. Ebben a kampányban egymást követik a megszólalók indulatos, az Akadémia egésze és tagjai ellen uszító, fenyegető, vállaltan politikai és ideológiai elfogultságot tükröző támadásai. Ezek többségükben a tényeket figyelmen kívül hagyó vagy önkényesen értelmező, esetenként személyeskedő, szándékosan megtévesztő, hangulatkeltő írások, amelyek az Akadémia hitelességét és az iránta megmutatkozó társadalmi bizalmat próbálják aláásni. Ez a lejárató kampány nemcsak az Akadémiával mint nemzeti intézménnyel szemben méltatlan és ünneprontó, hanem egy olyan országhoz is méltatlan, amely polgárainak – számos történelmi katasztrófa tapasztalatai alapján – egységesen el kell utasítaniuk a személyek és társadalmi csoportok politikai, világnézeti vagy más alapon történő nyilvános megbélyegzését, az ellenük való hangulatkeltést, a minden embernek kijáró tisztelet megtagadását.”[2]
A nyár folyamán a HUN-REN hálózatból – tehát a nemrég még akadémiai fenntartású intézményrendszerből – érdemi helyzetelemzés nélkül kiszakított és az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez csatolt négy bölcsészet- és társadalomtudományi kutatóközpont ügye borzolta a kedélyeket. A folyamatból az akadémiát egyszerűen kihagyták. Az MTA Elnöksége ezzel kapcsolatban állásfoglalást tett közzé, amelyben egyebek mellett ez szerepel: „A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége hibás döntésnek tartja a kutatóhálózat megbontását. Nem ért egyet azzal, hogy ez a döntés az átalakítás céljának, magyarázatának és várható hatásának megjelölése nélkül, az érintettek tiltakozása ellenére, indokolatlan gyorsasággal született meg.”[3]
Azóta a Magyar Tudományos Akadémia elleni rágalomhadjárat újabb szintet lépett. Szeptember elején az egyik napilapban megjelent írás már nemcsak az intézményt, hanem magát a tudást és annak nemzetközi élvonalba tartozó képviselőit támadta. Erre az MTA elnöke közleményben reagált.[4]
*
Ismét nincs új a nap alatt. Az akadémia elnökeinek az elmúlt két évszázad során gyakran kellett válaszolniuk az intézmény elleni fellépésekre. Ezt bizonyítandó, az alábbiakban közzétesszük Eötvös Loránd 1899. évi MTA közgyűlési megnyitó beszédét. Figyeljük meg, mintha napjainknak szólna! Elképesztő, hogy több mint száz évvel ezelőtt is a mai támadásokhoz hasonló vélemények cáfolatának kellett szentelnie a tudós társaság legfontosabb éves rendezvényét, ahelyett, hogy a tudomány szépségeiről szólt volna.
Eötvös Loránd (1848–1919) világhírű fizikus 1889-től 1905-ig volt az MTA elnöke, egyidejűleg 1894–1895-ben a vallás- és közoktatásügyi tárcát is vezette. Az 1899. május 7-én elhangzott közgyűlési megnyitó beszédét teljes terjedelemben közöljük. Ezáltal megfigyelhetők a hangsúlyok, összefüggések és következtetések, amelyek közül a ma különösen aktuális mondanivalót kurziváltuk. A szöveget a mai helyesírás szerint adjuk közre.
Eötvös Loránd akadémiai közgyűlési megnyitó beszéde, 1899[5]
Az akadémiák intézményének, mint minden olyannak, mely kiváltságokat ad, ellenségei is vannak.
„Elavult intézmény ez – mondják – mely már nem felel meg a jelenkor igényeinek s ezért nem is e korba való.” Ilyen nyilatkozatokat hallunk néha nemcsak a sokaság részéről, mely a tudományos munkásság értékét leginkább aszerint ítéli meg, amint neki anyagi jóllétet, vagy legalább szellemi élvezetet szerez, hanem még komoly tudósok ajkairól is, kik önerejük érzetében másokra nem szorulván, másokkal nem is törődnek s önző féltékenységgel őrzik elzárt tudományos köreiket.
A tagadás ősi szelleme, mely minden fennállót lerontani törekszik, immár az akadémiák ellen is fordítja fegyvereit, s nálunk úgy, mint Európa-szerte, nem annyira az egyenes támadás, mint inkább a kicsinylő ítéletek és gáncsoló megjegyzések sokkal veszélyesebb alakjában nyilvánul.
Jogosult-e ez a nyílt vagy rejtett támadás? Van-e még létjoguk az akadémiáknak? Ezt a kérdést szeretném néhány szóval megvilágítani.
Ha elnémítjuk a kegyelet sugallatát, mely sokunkat ma is elődeink alkotásainak megőrzésére int, s így mondhatnám elfogulatlanul a józan okosság rideg álláspontjára helyezkedve, létjogot valamely intézménynek csakis annyiban tulajdonítunk, amennyiben az a jelen követelményeinek eleget tesz, akkor egész tárgyilagosságában így fogjuk formulázni a kérdést: Van-e még szükség a tudományok mai fejlettsége s a ma továbbfejlesztésükre szolgáló intézmények mellett az egyesek tudományos munkásságának olyan nemű támogatására és egyesítésére, minőt az akadémiák szervezete céloz?
Ha ki akarnám meríteni e kérdést, akár egész történetet kellene írnom, kifejtve azt, hogy az emberiség művelődésének menete közben mik voltak és mik lettek az akadémiák. De rövidségre törekszem.
Nem akarok hosszan időzni a régi Athén kies kertjében, melynek árnyas berkei és szobrászati remekei között egy Platón sétált tanítványaival és amely „Akadémia” nevét örökül hagyta a következő századok száz meg száz olyan intézményének, mely tudósokat, művészeket, tudománypártolókat és műkedvelőket közös munkára vagy közös szellemi élvezetre összegyűjtött. Nem fogom fejtegetni azt sem, megilleti-e az akadémia név a szónak mai értelmében mindezeket az egymástól sokban különböző intézeteket, melyek az ókorban és a középkorban a műveltség vándorlásait követve, annak új meg új székhelyein keletkeztek s e nevet viselték.
E rég elmúlt időknél s azoknak romba dőlt alkotásainál sokkal fontosabb azonban már kérdésünkre nézve a XVII. század közepe, a mikor a társulás szelleme olyan intézeteknek adott életet, melyeknek befolyása, a tudomány fejlődésére megszakítás nélkül napjainkig terjed.
Ebben a nagy korban, melyet közvetlenül egy Galilei előzött meg és egy Newton követett, akkor, a mikor a tudni vágyó ember, felszabadulván a régi tekintélyek uralma alól, kérdéseivel magához a természethez kezdett fordulni, s attól egyszerre oly sok kérdezni valója volt, ekkor e kimeríthetetlennek látszó feladat hatása alatt új jelentőséget nyert a közös munkára vállalkozó erők egyesítése.
Egy rövid évtizedben egymást követve született meg az Accademia del Cimento Flórencben,[6] a Royal Society Londonban[7] és a párizsi akadémia.[8]
Az első a fejedelmi kegy védelme alatt gyorsan fölvirágzott, s annak múltával már tízéves fennállás után elenyészett Accademia del Cimento, a közös cél elérésére irányított összetartó munkálkodásnak oly eszményi példáját mutatta, melyhez foghatót az emberi törekvések történetében csak ritkán, a tudományok történetében pedig egyáltalában nem találunk. Tagjai, mintegy kivetkőzve saját egyéniségükből, egy tudományos egyénné forrtak össze s munkálkodásuk eredménye úgy áll ma előttünk, mint egy egyetlen hatalmas szellem alkotása. Az az értékes kötet, mely ez eredményeket magába foglalva 1667-ben jelent meg, szerzőjéül csak az akadémiát nevezi, elhallgatva azoknak neveit, kik ahhoz hozzájárultak, úgy hogy ma a tudomány történetírója alig tudja megállapítani, kinek mi része volt benne. A tudományos feladatokat tekintve, melyeket ez a tudós testület magának kitűzött, figyelemre méltó, hogy javarészük a hőmérséklet, a nyomás és a sűrűség mérésére, azaz olyan kérdésekre vonatkozik, melyeknek megoldása a tudósok munkásságának tervszerű egyesítését napjainkig újból meg újból szükségessé tette.
A rövid életű Accademia del Cimento története mellett az egyesülés szellemének erejéről tanúskodik a Royal Society és a párizsi akadémia fejlődésmenete is, különösen fennállásának első századában.
Ezek ugyan nem kívánták meg tagjaiktól egyéniségük oly teljes feláldozását, de azért eredményeik nagyszerűségével a közös munkásság hasznos voltának még fényesebb bizonyítékokat állítottak. Munkásságuk, melyben mint vezérek Huyghens, Newton, Leibniz is részt vettek, leginkább a föld fizikájára vonatkozó kérdések megoldására irányult. Földünk alakja, méretei, a nehézség, a dagály és apály jelenségei sok éles gondolkozónak, ügyes megfigyelőnek adtak közös tennivalót.
Tetőpontját érte el ez a munkásság és diadalnapot ült a tudományos egyesülés szelleme akkor, amikor a párizsi akadémia elhatározta azt, hogy a Föld alakjára vonatkozó vitás kérdés eldöntése végett a meridiánfok hosszának lemérésére egyrészt Lappóniába, másrészt Peruba küldi tudósait s ez elhatározása tetté válván, Maupertuis, Clairaut, Camus és Lemonnier az észak fagyával, Godin, Bouguer és Lacondamine pedig a dél égető melegével szembeszállva indultak az argonauta-útra, melyen az igazságot az egyenlítőtől a sarkokig keresték.
Saját tudományszakom diadalai iránt elfogultnak látszanám, ha az egyesített tudományos munkásság fényes példái között nem említeném meg éppen az időben elsőt, az Accademia della Crusca[9] tagjainak azt a céltudatos tevékenységét, mellyel nyelvüket tisztázni, vagy, amint címerük és címük is jelezte, annak korpáját lisztjéből kirostálni törekedtek és kitartó gondos munkájuk eredményeként kiadták az irodalmi ízlés és a nyelvtudomány szempontjából egyaránt fontos szótárukat.
De aki helyesen akar megfigyelni, annak több oldalról, fény- és árnyoldaláról kell nézni a dolgokat. Nagyon tévedne az, aki az elmondottakból elhamarkodva azt következtetné, hogy a tudomány csakis, vagy leginkább csak az erők egyesítése által haladhat, s az akadémiáknak nem jut más feladat, mint ennek közvetítése. Mert bár bizonyos az, hogy az egyesülésnek a tudományos munkában is úgy, mint minden más emberi foglalkozásban megvan a maga, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorlati értéke is, különösen akkor, amikor az egyes erejét túlhaladó vállalkozások érdekében jő létre, azért mégis az egyesülés magában véve nem lehet öncél, sőt károssá válhat, mihelyt az egyén erejének szabad kifejlődését akadályoztatja.
Régi jó mese szól az atyáról, ki halálos ágyán fiait maga köré gyűjtve nyílvesszőt adott kezükbe: „törjék azt el”, s miután ezt könnyűszerrel megcselekedtek, nyilaktól duzzadó tegezét nyújtotta oda, melyen a fiúk sikertelenül próbálgatták erejüket. Az atyának, ki ezzel egyesülésre akarta inteni fiait, ebben igaza is volt, száz nyílvessző együtt ellenáll az erőnek, mely egyenként mindegyiket eltörni képes, de intését kiegészítve, hozzátehette volna azt is, hogy a nyílvessző nem arra való, hogy a tegezben társai között magát erősnek érezve szorongjon, hanem arra, hogy kilőve a maga eleven erejével szabadon repüljön a cél felé, mely neki rendeltetésül jutott.
Ez a szabad repülés, az egyénnek ez a kiválása társai közül, melyben minden egyes a maga erejével elérheti célját, adja meg a tudomány művelőjének is a képességet arra, hogy teljesítse rendeltetését.
Az akadémiák nem jól szolgálták volna a tudományt, ha a munkásság közösségének túlhajtásával a tudományos egyéniség fejlődésének útját állják. Nem tették ezt, sőt jutalomkérdéseikkel, vitáikkal s leginkább a tagjaik megválasztásánál kifejezésre jutó ítéletükkel a verseny intézményét a szellemi küzdelmek terére is átültették.
Abban a korban, amelyre rámutattam, a XVII. században, az akadémiák jóformán az egyetlen olyan intézetek voltak, melyek a tudomány haladásának előmozdítását céltudatosan kötelességüknek tartották.
De már nem sokáig maradtak egyedül. Az idők múltán új életerős ágakat kezdett hajtani az a régi törzs, melyet az emberiség már az ősidőkben azért ültetett, hogy a tudománynak virágokat hozzon és gyümölcsöket teremjen. Az iskolát értem a szó magasabb értelmében, vagy, amint ma nevezzük, az egyetemet, mely sok századon át félreismerve magasztos hivatását, ahelyett, hogy tudományt teremtett volna, megelégedett a tudomány kommentátorának másodrendű szerepével, mely azonban a múlt században s még inkább a jelenben újra visszafoglalta a tudományt művelő testületek között az őt megillető, kiváló helyet.
Az egyetem ma azt az elvet követve, hogy tudományt közölni csak az tud igazában, ki azt maga is előbbre vinni képes, vonzó körébe gyűjti a tudománynak majdnem összes munkásait, ellátja őket a szükséges segédeszközökkel, kötelességükké azt az egyet tévén, hogy tanítsanak úgy, amint azt meggyőződésük sugallja, megad nekik mindent arra, hogy egyéniségüket a tudományos kutatás terén szabadon érvényesíthessék s maguknak tanítványaikból utódokat nevelhessenek. Csodálhatjuk-e, hogy az egyetem szabad légkörében pezseg ma a leghevesebben a tudományos élet?
Látva azt és örvendve rajta, hogy az egyetemek azon megbecsülhetetlen értékű munkájuk mellett, melyet tanítva a közművelődés érdekében tesznek, milyen óriási lendületet adtak különösen e század eleje óta a tudományok haladásának, fölmerülhet a kérdés: van-e mellettük szükség még ma is az akadémiákra?
Van; – mert az egyetemek magukban egyesítik ugyan a tudománynak minden ágait s azok között a tanítás szempontjából bizonyos kapcsolatokat létesítenek, de a művelt világ kerekségén szétszórt székhelyeikkel egy-egy tudományszak művelőit egymáshoz közelebb nem hozhatják. Minden egyetem arra törekszik, hogy magában egy egész legyen, mindegyik csak a maga tanítványairól, és a maga tanárairól gondoskodik, ellátja őket könyvtárakkal, gyűjteményekkel, laboratóriumokkal, szóval a tudományok minden segédeszközével; de azt, hogy testületének tagjai kutatásaik eredményeit e tanterem falain kívül is, a világ tudományos mozgalmaiban mi módon értékesítik, teljesen és egyedül egyéni tetszésükre bízza.
Az egyetem ekként, úgyszólván, csak jól begyakorolt és jól fölszerelt munkásokat állít a tudomány mezejére, s az akadémia e munkás sereggel szemben is megmarad az, a mi volt előbb, a munkaadó, ki a fáradozás gyümölcseiért jutalmat ad, s ha kell, a munkavezető, ki a szétszórt erőket közös nagy föladatok teljesítésére egyesíti.
Egyetem és akadémia ekként nem zárják ki, hanem inkább kiegészítik egymást.
A tudományos erők egyesítésének szükségessége sohasem volt annyira érezhető, mint ma. Azok a százak és ezrek, akik a tudomány mezejét, különösen az egyetemek új életre ébredése óta, minden irányban átkutatták, fölfedezéseikkel újabb meg újabb területeket jelöltek ki, melyek megmunkálásra várnak.
Míg maga a fölfedezés mindig csak egy ember szerencsés gondolatfűződésének eredménye lehet, addig az annak nyomán megoldandó feladatok sok esetben túlhaladják az egyesnek erejét s többek együttműködését teszik szükségessé.
A fölfedezések e gyors léptű korában az akadémiák már nem is elég erősek, nem elég gazdagok arra, hogy minden ily nemű munkát egymagukban teljesítsenek.
De föllendülvén és széles körökben elterjedvén a tudomány, annak előmozdítása is megszűnt egyes kiválasztottak magánügye lenni, közügy lett már ma abból, mellyel szemben állam és társadalom vállalnak kötelezettségeket.
A régiek mellett ekként újabb intézmények keletkeznek.
Az államok egyes tudományos kérdések megoldására önálló, gazdagon fölszerelt intézeteket állítanak, és pedig nemcsak a gyakorlati értékesítés céljából, hanem magának a tudománynak érdekében. Nem erről tesznek-e fényes tanúságot például a párizsi Bureau des poids et mesures[10] és a potsdami Physikalische Reichsanstalt,[11] melyek évenként sok ezrekkel[12] rendelkezhetnek arra a célra, hogy a hőmérsékletet egy foknak ezredrészével, vagy a víznek sűrűségét annak egy százmilliomod részével pontosabban ismertté tegyék.
Korunk elkényeztetett gyermekei még a tudományos vándorgyűlések és kongresszusok is. Lehetővé tévén a tudományok művelői között bizonyos társadalmi összeköttetést és nemzetközi érintkezést, ezek is közreműködnek ma sok olyan nagy tudományos feladat teljesítésében, mely az egyesnek erejét fölülmúlja.
Bár ezen újabb szövetkezetek, megfelelvén korunk szellemének, inkább demokratikus jellegűek és szívesen fogadnak körükbe minden vállalkozó munkást, tekintet nélkül arra, kiállta-e már az akadémiai választás vagy az egyetemi pályázat tűzpróbáját, azért e régi kiváltságos intézetekkel ellentétbe mégsem helyezkedtek, hanem inkább azokra támaszkodva, azokkal együtt teljesítik hivatásukat.
Bizony azért, mert a tudományok ápolóiként nem állnak ma már egyedül, jelentőségükben nem veszítettek, nélkülözhetőkké nem váltak az akadémiák.
Fejtegetéseimmel azokat a viszonyokat törekedtem igaz világításukba helyezni, melyeknek egyoldalú felfogására szokta az ellenfél támadásait alapítani.
De van a felsoroltakon kívül még egy érvem, valamennyi között a legnyomósabb. Önökhöz fordulok ezzel, a magyar Akadémia tagjaihoz, a magyar tudománynak igaz barátaihoz.
Az akadémiák nemcsak tudományos, hanem nemzeti intézmények is. Nemzeti intézmények annyiban, amennyiben nemzetünk nyelvét és irodalmát, történetét, közgazdaságát, társadalmi és természeti viszonyait teszik kutatásuk tárgyává; nemzeti intézmények azért is, mert munkálkodásukban egy-egy nemzet tudományos törekvéseit juttatják kifejezésre s annak lobogója alatt lépnek ki a világ tudományos versenyterére. Ne gondoljuk azt, hogy ez csak a mi Akadémiánknak sajátsága, melyből ez kivetkőzve, más akadémiákhoz hasonlóbbá, rangban mintegy előkelőbbé válnék. Vessünk inkább számot azzal, hogy a dicsőség, melyet ez az Akadémia kivívhat, csak a magyar tudománynak dicsősége lehet, s ne feledjük el egy percig sem, hogy nagy alapítónk örökségét híven csak akkor őrizzük meg, ha nemzeti feladatunkat teljesítjük, kifejtve, amint ő mondta, „a magyarnak rejtett, még ki nem fejlett, érettségre nem virult sajátságait s így a világot egy új nemzettel gazdagítva”.
Minden más okoskodásnál erősebben ez biztosítja Akadémiánk létjogát!
És ezzel megnyitom a M. Tud. Akadémia ötvenkilencedik közülését.
Jegyzetek
[1] Bolvári-Takács Gábor: MTA 200: két évszázadnyi küzdelem az autonómiáért? = https://eurodreams.hu/2025/07/02/mta-200-ket-evszazadnyi-kuzdelem-az-autonomiaert/
[2] Freund Tamás és Oberfrank Ferenc: A Magyar Tudományos Akadémiáról tárgyilagosan, 2025. május 28. = https://mta.hu/mta_hirei/a-magyar-tudomanyos-akademiarol-targyilagosan-114454
[3] Az MTA Elnökségének állásfoglalása a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat egységének megbontásáról, 2025. június 24. = https://mta.hu/mta_hirei/az-mta-elnoksegenek-allasfoglalasa-a-hun-ren-magyar-kutatasi-halozat-egysegenek-megbontasarol-114527
[4] A Magyar Tudományos Akadémia kiáll a kutatói mellett. Az MTA elnökének állásfoglalása, 2025. szeptember 6. = https://mta.hu/mta_hirei/a-magyar-tudomanyos-akademia-kiall-a-kutatoi-mellett-114662
[5] A közlés forrása: Elnöki megnyitó beszéd. B. Eötvös Loránd akadémiai elnöktől. (Előadta a május 7-iki közülésén) = Akadémiai Értesítő, X. kötet, 6. füzet, 1899. június 15. 265–270. o. További megjelenések: Báró Eötvös Loránd: A tudományos akadémiák létjoga = Természettudományi Közlöny, XXXI, kötet, 358. füzet, 1899. június, 321–326. o.; Eötvös Loránd: A tudományos akadémiák létjoga. Elnöki beszéd a Magyar Tudományos Akadémia közülésén, 1899. május 7. In: Eötvös Loránd, a tudós és művelődéspolitikus írásaiból. S.a.r. Környei Elek. Gondolat Kiadó, Budapest, 1964. 246–252. o.
[6] Az 1657-ben Firenzében alakult Accademia del Cimento (Kísérleti Akadémia) az első tudományos egyesület volt Európában.
[7] The Royal Society of London for Improving Natural Knowledge (Királyi Természettudományos Társaság), a legrégibb angliai tudományos társulat, alapítva 1660-ban.
[8] Académie française (Francia Akadémia), alapítva 1635-ben, a francia nyelv védelmében és kutatására.
[9] Accademia della Crusca: az olasz nyelv egyik legjelentősebb kutatóintézete, a világ legrégebbi nyelvtudományi akadémiája Firenzében, alapítva 1583-ban.
[10] Bureau international des poids et mesures (Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Hivatal), alapítva 1875-ben.
[11] Physikalisch-Technische Reichsanstalt (Birodalmi Fizikai és Műszaki Intézet), alapítva 1887-ben.
[12] értsd: jelentős összegekkel
