Új műfaj az Útikönyv s a leginkább ez az új benne. Az első olyan összefoglaló idegenforgalmi, turisztikai és honismereti könyv, amelyben megfelelő súllyal szerepelnek első tíz évünk nagy alkotásai.
A Medicina Könyvkiadó Panoráma szerkesztőségének Útikönyvek sorozatában 1967-ben terjedelmes Magyarország útikönyv jelent meg és került a boltokba közel húszezer példányban. A kötet előszavában visszatekintettek a Panoráma Idegenforgalmi Szerkesztőség eddigi tíz évének eredményeire, a száznál több kisebb-nagyobb útikönyvre, a hazai és külföldi látnivalókat tárgyaló sorozatokra, majd így folytatták: „Csak éppen a Magyarországot egészében ismertető nagy útikönyv kiadása váratott magára mind a mai napig. Ezt az adósságot törlesztjük le most, amikor letesszük az olvasó asztalára a Magyarország c. útikönyvet.”[1]
A figyelmes olvasó ennél a mondatnál alkalmasint meghökkent és visszalapozott a címoldalra: a cím alatt ugyanis a „második kiadás” megjelölés olvasható. Miféle „adósságról” beszélnek tehát, ha ez a második kiadás? Az előszót továbbolvasva a választ azonnal megkapta: „Hazánk egészéről csak kisebb, elnagyolt publikációk láttak napvilágot.” – folytatódik a szöveg – „Kivétel csupán az 1955-ben megjelent Magyarország útikönyv volt, amely azóta számos idegen nyelven is szép sikert aratott. Ez azonban céljánál, felépítésénél, műfajánál fogva sokkal közelebb állt a szépirodalomhoz, ha úgy tetszik az »útleíráshoz«, mint a mai értelemben vett »útikönyvhöz«. Meleg színekkel festett képet adott hazánk tájairól, városairól, de a gyakorlati szempontú tájékoztatást már csak hangvételénél fogva sem szolgálhatta.”[2]
A helyzet tehát a népmesei „hoztam ajándékot meg nem is” paradoxont idézi: készült ugyan Magyarország útikönyv, tehát az 1967-es nem lehet „első kiadás”, de mivel a korábbi nem „igazi” útikönyv volt, mégis csak ez az „első”.
Az „első” útikönyv megjelenésének hetvenedik évfordulóján az alábbiakban bemutatjuk a kötetet, különös tekintettel arra, ahogy szemléletében megpróbálta a Nagy Imre miniszterelnök nevével fémjelzett ún. „emberarcú szocializmus” eszméjét tükrözni.
*
Az 1955-ös Magyarország útikönyv[3] az IBUSZ (Idegenforgalmi Beszerzési, Utazási és Szállítási Részvénytársaság), a korabeli Magyarország monopolhelyzetben levő utazási irodája kiadásában jelent meg, pontosan 50.500 példányban. A B/6 formátumú, vászonkötésű, igényes kivitelű kötet 648 oldalt számlált. Készítette „a Magyarország útikönyv idegenforgalmi szakírói munkaközössége” (Huba László, Lipták Gábor, Pap Miklós, Pán Imre, Szitnyai Jenő és Zákonyi Ferenc), szerkesztette Boldizsár Iván. A kolofón szerint a kiadványt a Budapesti Szikra Nyomda rekordsebességgel készítette el: a kéziratot 1955. január 20-án adták nyomdába, március 19-én imprimálták és március 26-án megjelent.
A kötet különlegessége, hogy nem fotókat tartalmaz, hanem közel hétszáz (!) színes illusztrációt (látnivalók, nevezetességek, tájak, épületek, életképek stb.), amelyek között találunk néhány korabeli metszetet, egyébként kortárs képzőművészeti alkotások, akvarellek, grafikák. A névsor magáért beszél; a teljesség igénye nélkül a főbb alkotók: Bálint Endre, Hincz Gyula, Kádár György, Kondor Lajos, Köpeczi Boócz István, Molnár C. Pál, Nagyajtay Teréz, Piros Tibor, Reich Károly, Szabó Vladimir, Szűcs Pál, Toncz Tibor, Varga Nándor Lajos, Würtz Ádám, Zádor István.
Az 1967-es kötet előszava szerint az 1955-ös útikönyv nem gyakorlati irányultságú. Ez a megállapítás annyiban nem igaz, hogy van Útikalauz című fejezete (601–638. o.), amely – a korabeli viszonyokhoz képest – részletes információkat közöl. Megjelennek a vidéki IBUSZ-irodák, vasúti pályaudvarok, menetdíj-kedvezmények, budapesti és vidéki szállodák, éttermek, szórakozóhelyek, színházak, mozik és hangversenytermek, múzeumok és könyvtárak. Vannak gyógyfürdők, kirándulóhelyek, turistaházak, sportlétesítmények, természetvédelmi területek; van népművészeti, vadászati és halászati útmutató.
Nem kevésbé érdekes az útikönyv szerkesztőjének személye. Boldizsár Iván (1912–1988) újságíró, író, kritikus, a Rákosi- és a Kádár-korszak vezető publicistája, a 60-as évektől a Kádár-rendszer véleményformáló értelmiségi vezéralakja volt. Fia Boldizsár Miklós drámaíró, menye Koncz Zsuzsa énekesnő. A 30-as években orvosi és bölcsész tanulmányokat folytatott, megtanult angolul, franciául, németül, oroszul. Újságíróként az Új Nemzedék és a Nemzeti Újság munkatársa, később a Pester Lloyd szerkesztője. Vonzódott a népi szociográfiához, szerkesztette a Cserépfalvi Kiadó falukutató könyvsorozatát, tudósított a dán agrármodellről és a népfőiskoláról.[4] A szovjet hadifogság után előbb a Szabad Szó, majd az Új Magyarország szerkesztője, 1946–47-ben a párizsi béketárgyaláson a magyar küldöttség tagja, 1947–51 között külügyi államtitkár, illetve miniszterhelyettes (például Rajk László külügyminiszter mellett). Ehhez képest – Rákosi személyes megbízásából – a Rajk-perről tudósító külföldi újságírók koordinátora és a perről szóló tudósítás szerzője. „Életem mélypontja.” – írta erről később.[5] 1951-től a Magyar Nemzet főszerkesztője, egyidejűleg 1951–54-ben az Országos Béketanács Béke és Szabadság című képes hetilapjának főszerkesztője.
Boldizsár 1953-tól aktívan támogatta Nagy Imre „új szakasz” politikáját. Közismert, hogy a „fordulat éve” (1947) után az állami pozíciók szintjén megerősödő, majd kizárólagossá váló kommunista pártvezetés Rákosi Mátyás pártfőtitkár és 1952-től miniszterelnök irányításával az ország fejlődését teljes egészében szovjet útra terelte. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálakor a Szovjetunió élére ún. „kollektív vezetés” került, amely erőteljes elvárásokat támasztott valamennyi kelet-európai ország – közte Magyarország – felé a politikai struktúra átalakítása, különösen az összevont pártfőtitkár-miniszterelnök funkciók megszüntetése érdekében. Ennek lett a következménye 1953 júliusában a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának és Titkárságának átszervezése és Nagy Imre kormányfővé választása. Az „új szakasz” politikáját Nagy Imre kormányprogramként hirdette meg, s a korábbi társadalmi-politikai-gazdasági túlkapásokkal szemben emberarcúbb szocializmusra törekedett – már amennyiben ez a fogalom egyáltalán értelmezhető. A párt vezetője azonban továbbra is Rákosi Mátyás maradt, aki – párhuzamosan a szovjet párton belüli hatalmi harcokból győztesen kikerülő Hruscsov megerősödésével – 1955-re visszavette az irányítást. Nagy Imrét leváltották a kormány éléről és 1956 októberéig nem jutott politikai szerephez.[6]
Az „új szakasz” részét képezte az addigra teljesen kiüresedett népfrontmozgalom újjászervezése. 1954 októberében megalakult a Hazafias Népfront (HNF), amelyben Boldizsár aktív szerepet vállalt: az Országos Tanács tagjává választották, a Magyar Nemzet pedig a mozgalom napilapja lett. 1955 májusában, amikor Nagy Imre távozni kényszerült a HNF alelnöki tisztségéből, Boldizsár is lemondott OT-tagságáról és a Magyar Nemzet főszerkesztéséről.
A Magyarország útikönyv Boldizsár által jegyzett előszava sok mindent elárul a kötet céljáról, jellegéről, szemléletéről; s kitűnik Boldizsárnak a Nagy Imre-féle „új szakasz” politika felé irányuló szimpátiája. (Az előszót a következő fejezetben közöljük.) Az útikönyv megjelenése önmagában jelzi, hogy az addigi „vas és acél országa” célkitűzéshez képest valóban előtérbe került az életszínvonal-emelés és a dolgozói jólét kérdése. A sztálinista retorika egyébként is a szervezett munkásüdültetést preferálta, szemben az egyéni ízlésen és választáson alapuló szabadidő-tervezéssel. Márpedig ez a kiadvány egyértelműen az utóbbi célt szolgálta. Boldizsár fogalmazásmódja – és ezzel egybecsengően az egész útikönyv hangvétele – tényleg szépirodalmi sugallatú. A honismeret és a szülőföld-szeretet ez a fajta ötvözése Szabó Zoltán Szerelmes földrajzának stílusjegyeit idézi.[7] Aligha tévedünk, ha ebben a harmincas évek népi szociográfiájának reminiszcenciáját fedezzük fel, főleg, hogy Boldizsár és Szabó annak idején több közös akcióban (folyóirat-alapítás, könyvkiadás) részt vett.[8] A szerkesztő persze bőségesen hivatkozik a szocialista Magyarország utóbbi tíz évének eredményeire és a szovjet példákra, hiszen a kötet a felszabadulás tizedik évfordulójára készült. S éppen emiatt szembetűnő az előszó végén olvasható dátum: 1955. március 15. (!) A nemzeti ünnepnap ilyetén becsempészése még akkor sem kis teljesítmény, ha a márciusi keltezés az április 4-re történő megjelenést indokolta. (A kolofónból persze kiderül, hogy „előteljesítettek”, s a kötet március végére elkészült.) A „nemzeti” és az „internacionalista” jelleg tervszerűen ideologikus összehangolására legközelebb 1973-ban találunk példát, amikor Forradalmi Ifjúsági Napok (március 15. – március 21. – április 4.) címszó alatt próbálták közös nevezőre hozni 1848, 1919 és 1945 szellemi örökségét.
Boldizsár 1956 októberében újfent hitet tett a Nagy Imre-vonal mellett, s a mindössze négy számot megért Hétfői Hírlap főszerkesztőjeként az eseményeket „csodálatos forradalom”-ként aposztrofálta.[9] Novemberben a szovjetek rövid időre őrizetbe vették. 1957–60-ban az újonnan indult Hétfői Hírek munkatársa. Életműve a kádári konszolidáció keretében teljesedett ki, ennek központi eleme az 1960-ban a vezetésével alapított és haláláig (1988) szerkesztett The New Hungarian Quarterly című negyedéves kulturális periodika, a nyugat felé irányuló minőségi propaganda bázisa, s a kádári értelmiségi „kiegyezés” egyik eszköze (ehhez elég egy pillantást vetni az első szerkesztőbizottság összetételére: Bognár József, Bóka László, Erdei Ferenc, Jánossy Lajos, Molnár Erik, Németh László, Országh László, Straub F. Brúnó, Szabolcsi Bence, Tamási Áron, Vajda Imre, Vas István, Zádor Anna).[10] Boldizsár azonos évben született Kádár Jánossal, „nemzedéktársként” könnyen kapcsolatot talált hozzá. Kért és kapott tőle cikket a folyóirat 50., 75. és 100. számaiba, tegező viszonyban álltak.[11] Kiváló nyelvtudása és nemzetközi kapcsolatai miatt 1970-ben a Magyar PEN Club, 1984-ben a Nemzetközi PEN Club elnökévé választották. A Rákosi-korszakban öt állami kitüntetést kapott, Kádár alatt 1967-ben Rózsa Ferenc-díjat, 1970-ben József Attila-díjat, 1975-ben „irodalmi-publicisztikai tevékenységéért, a magyar kultúra belföldi és külföldi terjesztéséért” Állami Díjat vehetett át. Megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát (háromszor: 1969, 1972, 1979) és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét (1982). 1985-ben az akkor bevezetett országos listáról parlamenti képviselői mandátumot nyert. Minden műfajban – műfordítóként is – otthonosan mozgott, szinte évente jelentek meg kötetei: regények, elbeszélések, drámák, mesék, filmforgatókönyvek, riportok, esszék, publicisztikák, útinaplók, tudósítások, karcolatok, visszaemlékezések.
Az első Magyarország útikönyvet a Boldizsárról szóló lexikoncikkek – az 1963-ban megjelent Magyar irodalmi lexikon kivételével – érdekes módon nem említik és nincs róla szó a munkásságát tárgyaló irodalomtörténti szintézisben sem.[12] Pedig az útikönyv tematikája nem állt távol tőle, később is gyakran publikált hazai és külföldi útibeszámolókat, s az előbbiekből kötetet is összeállított Szépecske haza címmel.[13]
*
A továbbiakban közzétesszük a kötet szerkesztői előszavát, mintegy történelmi adalékként az ötvenes évek történetéhez, különösen az 1953–55 közötti ún. „új szakasz” érzékeltetéséhez.
Boldizsár Iván szerkesztői előszava az 1955-ös Magyarország útikönyvhöz
Üdvözlet az olvasónak: régi szokás az, hogy az írók, szerkesztők így köszöntik azt, akinek könyvüket szánták s üdvözlés közben el is mondják, mi volt a céljuk, mi vezette tollukat és ecsetjüket. Hadd egészítsük ki most a hagyományos üdvözlést úgy, hogy azzal egyúttal már könyvünk célját és íróinak szándékát is jelezzük: üdvözlet az olvasónak és az utazónak!
Ez a mi vaskos, színes könyvünk, mely tervezőinek, szerkesztőinek, íróinak, rajzolóinak már összeállítása közben is annyi alkotói gyönyörűséget, hazafiúi örömöt és büszkeséget szerzett, ez a könyv, melyet egyformán szántunk az útipoggyász nélkülözhetetlen kellékének és a könyvespolcok bibliofil ékességének; ez a könyv, melyet az olvasó most nézeget, színeit, ízeit, mondatait kóstolgatja, ez a kötet: Útikönyv. Ezért szól az üdvözlet egyszerre az olvasónak és az utazónak. Útikönyvünk célja nemcsak az, hogy útnak indulás előtt vagy utazás közben forgassák, hogy a magyar dolgozó évi szabadságideje előtt tájékozódjék bükki sétáiról, Sztálinváros lelkesítő alkotásairól, Eger vagy Sopron ódon titkairól, kis nógrádi falvak vagy alföldi városok régi és új arculatáról. Ez ennek az Útikönyvnek fontos és elsőrendű, de csupán az egyik célja.
A másik az, hogy megismertesse az olvasóval hazánk tájait és városait, műemlékeit és szocialista létesítményeit, a Mátra és a Pilis hegyormai mellett az új, a népi demokratikus ember, a szabad magyar nép tetteinek csúcsait is. Tehát ez a könyv nemcsak útikalauz, hanem olvasmány is. Úgy képzeljük, hogy az olvasó a hosszú téli estéken elő-előveszi a polcról az Útikönyvet és belelapoz, beleolvas, ismerkedik szóban és írásban szülőföldünkkel.
Természetes, hogy nem lehet – és ki is akarná? – különválasztani az olvasót és az utazót. Könyvünk elérte célját akkor, ha a mai olvasóból holnapi utazó lesz; ha e könyv fölé hajolva nagy, boldog nyári útitervek születnek. Ez az útikönyv tehát nem „bedeker”[15] a szó régi értelmében, hanem a honismeretnek és a szülőföld szeretetének kézikönyve.
Új műfaj tehát s ezt nemcsak azért említjük, hogy az olvasótól otthon a kályha mellett és még inkább az utazótól városnézés, barangolás közijén az úttörő munkát megillető megértést kérjünk. Új műfaj a mi Útikönyvünk, melyhez hasonló magyar nyelven még nem jelent és nem is jelenhetett meg. Kiadtak a felszabadulás előtt is útikalauzokat, de ezek nem voltak egyebek magyarra fordított „bedekereknél”, kis példányszámban készültek ama kevesek részére, akik akkor utazhattak. Csak népi demokratikus országban lehet gondolni arra, hogy ötvenezer példányban jelentessünk meg nemes nyomdai kiállításban, több színben, választékos stílusban útikönyvet. Csak a szocializmust építő ország dolgozója annyira gazdája hazájának, hogy azt minél jobban meg szeretné ismerni; és csak a mi hazánk adja meg a lehetőséget a fizetett szabadsággal, a kedvezményes üdüléssel a dolgozók legszélesebb rétegeinek, hogy valóban bejárhassák, megismerhessék szabad hazánkat. Kapitalista vállalkozó szellem sohasem hozta és nem is hozhatta volna létre ezt az útikönyvet, csak népi demokratikus államunknak és azon belül a közlekedési- és postaügyi minisztériumnak áldozatkészsége és fogékonysága a művészi kivitel és az igényes tartalom iránt.
A szerkesztés nehézsége nem az volt, hogy mit írjunk meg, mit rajzoltassunk le, mit festessünk meg, hanem az, hogy mit hagyjunk ki. Alaposan megismertük a bőség zavarát. Milyen gazdag a mi hazánk! Mennyi ismert és hány rejtett vagy elfeledett szépsége van országunknak! És mennyi benne az új, a három- és az ötéves terv-adta gazdagság, amit még semmiféle útikönyv nem vehetett számba! Az új műfaj egyik nem éppen könnyű feladata az volt, hogy ha a terjedelem szabta határok miatt le is mondtunk egyes részletekről, minél teljesebb képet adjunk mindarról, ami Magyarországon felszabadulásunk tizedik évfordulóján érdemes és értékes látnivaló. Nem elégedtünk meg a felsorolással, hanem mindenütt igyekeztünk érzékeltetni a táj szépségeit, a városok jellegét, a régi és az új hagyományok szellemét, azt az „édes honni lég”-et, miről Csokonai sóvárogva énekel[16] és ugyanakkor az új magyar honfoglalásnak, első szabad évtizedünknek nagyságát és pátoszát, a nemzeti múlt emlékei mellett épülő szocializmusunk műveit.
Segítségül hívtuk nemcsak művészeink ceruzáját, ecsetjét és fantáziáját, de költőinket és íróinkat is. Jóformán nincs Magyarországnak olyan szöglete, amely költőinket meg ne ihlette volna, nincs olyan tája, melynek láttára verssorok ne csendülnének meg emlékezetünkben, nincs olyan városa, mely be ne vonult volna az irodalomtörténetbe is. Az olvasónak és utazónak kezét, útiterveit és képzeletét e könyvben olyan kalauzok is vezetik, mint Petőfi, Arany és Jókai, Ady Endre és József Atilla.
E könyv vezérlő csillaga a hazaszeretet. Ezért úgy mutatja be a látnivalókat, a nevezetességeket, az emlékeket, az ódon házakat s az új üzemeket, egyetemeket, intézményeket, hogy mindenütt felvázolja nemzeti múltunknak a helyhez illő adatait, népünk szabadságharcának dicső mozzanatait és a magyar munkásosztály hősi küzdelmének legfényesebb lapjait. „Nyolc századoknak vérzivatarjai közt rongált Budának tornyai állanak”[17] – idézzük a Gellért-hegyi Szabadság-szobor mellől letekintve a költőt; sokat megemlítünk a nyolc századból is, a vérzivatarokból is, elrévedezünk a Zsigmond-korabeli, nemrég feltárt bástyánál,[18] Mátyás király tudós pompájának emlékénél; felidézzük a magyar lovagvilág száz színét, a Corvina-könyvtár csodás gazdagságát, az igazságos király népszerető szellemét. Megállunk az első budai főiskola, az első nyomda még meglévő épületeinél s visszatekintünk a gazdag és mai is termékenyítően ható magyar múltba, különösképpen a szabadságharcok emlékeire, azokra a szentelt helyekre, ahol Dózsa, Bocskai, Rákóczi, Kossuth, Petőfi, Táncsics írt, beszélt, küzdött, szenvedett a népszabadságért és azokra a budapesti és vidéki egyszerű házakra, titkos nyomdákra, illegális találkozóhelyekre és börtönökre, ahol a forradalmi magyar munkásmozgalom hősei és vértanúi készítették elő munkájukkal és sokszor vérük hullásával, életük feláldozásával a jobb, a szocialista magyar jövőt, a mi jelenünket és holnapunkat. Itt van előttünk, Európa egyik legszebb látványa tárul elénk a szabadság szobra mellől. Mihez fogható ez a folyó, ez a város, a hegyek és a lapály, az ódon vár és az új gyárak? Moszkva a Lenin-hegyről, ahonnan Napóleon nézte veresége előtt, ahol most az új egyetem tornyosodik;[19] Párizs a Pont Neuf-ről, Róma a Pincióról – talán nincs is több ehhez hasonló a világon. Lehet, hogy olyik szebb: nekünk ez a legdrágább, mert gyönyörűséges, mert a miénk és mert szabad.
Szívünknek, elménknek és ennek az Útikönyvnek az érdeklődése e nagy hagyományok mellett elsősorban a mai élet látható jelei, a mi szocializmust építő népünknek vasbetonból és ércből készült, s ércnél maradandóbb monumentumai felé fordul. Itt van mindjárt mellettünk a Gellért-hegyen a felszabadulás gyönyörű emlékműve. Érdemes elnézni roppant és mégis kecses arányait, elolvasni magyarul és oroszul a hazánk felszabadításáért elesett szovjet hősök emlékére bevésett sorokat. Szeretettel és kegyelettel emlékezünk reájuk. Úgy emlékezünk a legméltóbban, ha halálukra az élettel válaszolunk, a mi életünkkel.
Szeretjük a Duna széles kanyarját, és rajta külön büszkeségeinket, az újjáépített drága hidakat: szeretjük az épületeket és a reggeli fényben megcsillanó ablakokat; szeretjük itt balra a Vár meghitt tereit és két könyök széles sikátorait, palotácskáit, melyeken művészettörténetet lehet tanulmányozni és szeretjük ott lenn a házak tengerében a sok kis szigetet, a Hunyadi teret és a finom Belvárosunkat; szeretjük az új Angyalföldet és minden pontját a mi Budapestünknek; szeretjük a dombokat itt a hátunk mögött és a távolból sejlő erdőket, az öreg Műegyetem új épületeit itt lenn jobb kéz felől és ott egyenesen szemben az Opera kupoláját, a Sztálin út[20] sugarait és messze-messze a Népstadion[21] merész, ferde falait és hatalmas, tojásdad karéját. De jó innen letekinteni és mint a térképen, de mint a történelemben is, ujjunkkal és képzeletünkkel kitapintani a budapesti tájat és a budapesti évszázadokat és ezt az új évtizedet, a legnagyobbat.
Mily jó érzés, hogy a gyárak füstölgő kéményeit innen a magasból is nevükön nevezzük: az ott Csepel, melynek homlokára Rákosi Mátyás nevét most öt esztendeje, felszabadulásunk félévtizedes fordulóján írták fel;[22] az a Röck Gépgyár, melynek új és már megszokott neve „Április 4”,[23] szintén a felszabadulásra emlékeztet, az ott távolabb a Láng,[24] ez itt a budai oldalon a „Goli”,[25] ha megerőltetjük szemünket, láthatjuk az Egyesült Izzót[26] és tovább jobbra egy képzeletbeli köríven, az óramutató járásának irányában a MÁVAG és a Ganz Vagon műhelyrengetegét és magasépületét.[27] Itt nem messze a Gellért-hegytől, a Rózsadomb tövében egy új üzem, villának is beillenék, a Ganz Villany:[28] mind megkeresi őket a szem és megnyugszik a szív. Ez mind a mienk, a dolgozó népé, örökké és visszavonhatatlanul, mint maga a magyar szabadság. Ezt a sok szépséget és erőt mind megkíséreltük az Útikönyvben megérzékeltetni, rámutatni, egységbe fogni.
Új műfaj az Útikönyv s a leginkább ez az új benne. Az első olyan összefoglaló idegenforgalmi, turisztikai és honismereti könyv, amelyben megfelelő súllyal szerepelnek első tíz évünk nagy alkotásai. Itt nem egyszerűen a politikai szempont, a hazafiúi büszkeség vezetett bennünket, hanem az a meggyőződésünk is, hogy mint úti látványosság is az új a legérdekesebb a mai Magyarországon. Ezért írtuk le idegenforgalmi részletességgel Sztálinvárost, Komlót, Inotát.
Persze könyvünk Útikönyv s nem történelmi emlékeztető vagy a szocializmus építésének útmutatója. Célja az, hogy kedvet teremtsen az utazáshoz és hogy utazás, városnézés, természetjárás közben az olvasó-utazó látva lásson. Nem feledkeztünk meg természetesen arról, hogy felhívjuk a figyelmet egy-egy város legszebb pontjára, a legjobb bort mérő vendéglőkre. Elmondjuk, hol a legselymesebb a balatoni homok, hol a legtündéribb a Duna-kanyar kilátása, hol mérik a legjobb bort, hol a legszínesebb a bükki körkép, hol találkozhatunk szelíd őzikével, de azt sem hallgatjuk el, hogy Tiszán innen, Dunán túl, hol látogathatjuk meg a legjobban dolgozó, legérdekesebb termelőszövetkezeteket, népi fazekasokat vagy új, szocialista tervezésű lakótelepeinket, óvodáinkat, iskoláinkat.
Még néhány szót az Útikönyv beosztásáról. Budapesttel kezdődik, mert hazánk fővárosa a legfőbb látnivaló is. A budai kirándulóhelyekről külön térkép tájékoztat. Általában minden olyan tájegységről, amely a természetjáróknak gazdag terepet nyújt a sportra és a barangolásra, külön térképet közlünk. Érdekessége az Útikönyvnek hazánk néprajzi térképe. A hagyományos, színes népviseletre és a népi művészet egyéb jelenségeire mindenütt a szövegben is felhívjuk a figyelmet.
Budapest ismertetése után a Dunántúl következik, hazánknak látnivalókban, műemlékekben és új alkotásokban egyaránt leggazdagabb része. Ahhoz, hogy a Dunántúl minden szépségét az Őrség ősi falvaitól a tatabányai medence kincseiig mind felsoroljuk és ismertessük, legalább ugyanekkora kötetre lenne szükségünk, mely csak a Dunántúllal foglalkozik. Egyszer talán erre is sor kerül. Észak-Magyarországot mutatja be a következő rész. Ez a természetjárók, a hegymászók, az erdőkedvelők paradicsoma, de itt van a miskolc-borsodi régi és új iparvidék s itt rejtezik a nógrádi hegyek közt a magyar nép ősi művészetének száz és egy bűvös-bájos emléke is. Az utolsó nagy fejezet az Alföld. Általános hiedelem még ma is hazánkban, hogy az Alföldön nem sok látnivaló van. Szeretnők, ha az útikönyv is hozzájárulna ennek a tévhitnek az eloszlatásához.
Az Útikönyvet végül a szónak szűkebb értelmében vett kalauz zárja le. Általános tudnivalók mellett itt található az IBUSZ-fiókok névsora, szállodák, éttermek, vendéglők, múzeumok, színházak felsorolása, szóval mindaz, amire az utasembernek az útiterv összeállításakor vagy már útközben szüksége lehet.
Az Útikönyv hazánk felszabadulásának tizedik évfordulójára jelenik meg. Ez a tudat rendkívüli örömmel tölti el azt a munkaközösséget, amely odaadó munkájával e könyvet létrehozta. Az az óhaj, hogy e nyomdatechnikailag igen bonyolult könyv 1955. április 4-re elkészüljön, valósággal szárnyakat adott a Budapesti Szikra Nyomda vezetőinek és nyomdászainak; az ő éjt nappallá tevő, igényes és pontos munkájuk nélkül e kötet nem büszkélkedhetnék a megjelenési dátumhoz némiképpen méltó nyomdai és könyvészeti kiállításával. Nyomdászokat, szerkesztőket, rajzolókat az a szándék vezérelte, hogy olyan Útikönyvet készítsünk, mely a felszabadulás tizedik évfordulóján hirdeti a párt politikájának helyességét, megmutatja győzelmeinek számos jelét, bizonyságot tesz a szocializmust építő magyar nép alkotó ereje és békevágya mellett és ugyanakkor szabad életünk második évtizedében is tanít a szülőföld megismerésére, forró hazaszeretetre és a felszabadító Szovjetunió iránti ragaszkodásra.
Jó olvasást kívánunk, kedves olvasó. És szerencsés utat!
Budapest, 1955. március 15-én.
B. I.
Jegyzetek
[1] Magyarország. Útikönyv. Második kiadás. Panoráma, Budapest, 1967. 6. o.
[2] Uo.
[3] Magyarország. Útikönyv. Szerkesztette: Boldizsár Iván. IBUSZ, Budapest, 1955. (a továbbiakban: Útikönyv 1955)
[4] Lásd ezt összegző kötetét: Boldizsár Iván: Lebegők. Egyéni és nemzedéki önéletrajz századunk harmincas éveiből. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989.
[5] Boldizsár Iván: Keser-édes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987. 167. o.
[6] Vö.: Szabó Bálint: Új szakasz az MDP politikájában 1953–1954. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984. Szélesebb összefüggéseiben: Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltára – Rubicon-Ház Bt., Budapest, 2011. 328. skk. o.
[7] Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz. Nyugat kiadása, Budapest, 1942.
[8] Vö.: Czigány Lóránt: Utószó. In: Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 151–152. o.
[9] Boldizsár Iván: Véres lap = Hétfői Hírlap, 1956. 4. szám, 1956. október 29. 1. o. In: 1956 sajtója. Október 23. – november 4. Válogatás. Válogatta: Szalay Hanna. Kolonel Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1989. 148–149. o.
[10] The New Hungarian Quarterly. Vol. I. No. 1., 1960. szeptember, belső borító. A „new” jelző az 1936–1942 között megjelent hasonló című folyóirattól való megkülönböztetést szolgálta, amely szintén a külföldi értelmiséget kívánta megszólítani. A kádári „kiegyezés” jelenségéről szélesebb összefüggéseiben lásd: Németh József: Értelmiség és konszolidáció 1956–1962. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988.
[11] Vö.: Boldizsár Iván: Szülőföldünk, Európa. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985. 21–32. o.
[12] Magyar irodalmi lexikon. Főszerkesztő: Benedek Marcell. Első kötet A-K. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. 173. o.; A magyar irodalom története 1945–1975. III/1. kötet. A próza. Szerkesztette: Béládi Miklós – Rónay László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 316–320. o.
[13] Boldizsár Iván: Szépecske haza. Kozmosz Könyvek (Móra Ferenc Könyvkiadó), Budapest, 1978.
[14] Útikönyv 1955. 5–10. o. A szöveget eredeti formájában, a mai helyesírás szerint közöljük.
[15] Bedeker vagy bédekker: a kifejezetten gyakorlati információkat tartalmazó útikönyveiről ismertté vált német Karl Baedeker (1801–1859) kiadójáról elnevezett kiadványtípus.
[16] Az idézet nem Csokonaitól származik, legalábbis Szabó Zoltán a Szerelmes földrajzban Joachim du Bellay Loire-hasonlataként idézi. Vö.: Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 23, 97. o. A hasonlat a francia költő Honvágy c. versének utolsó sorában szerepel. Vö.: Tóth Árpád összes versei, versfordításai és novellái. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979. 467. o. Első megjelenés: Tóth Árpád: Fordítások régi és új költőkből. Joachim du Bellay: Szonett a honvágyról = Nyugat, IX. évf. 22. szám, 1916. november 16. 675. o.
[17] Részlet Berzsenyi Dániel „A magyarokhoz” [Romlásnak indult…] című költeményéből.
[18] A budai középkori várfal-rendszer helyreállítása 1950-ben kezdődött.
[19] Az utalás a moszkvai Lomonoszov Egyetem épületére vonatkozik; a mai Veréb-hegy 1935–1999 között viselte Lenin nevét.
[20] Ma: Andrássy út
[21] A Népstadion (2002-től Puskás Ferenc Stadion) 1953-ban nyílt meg. 2016-ban lebontották, a helyén a 2019-ben megnyílt Puskás Aréna áll.
[22] A Weiss Manfréd által alapított gyárváros 1950–56 között viselte a Rákosi Mátyás Művek nevet, majd Csepel Vas- és Fémművek néven működött.
[23] Az egykori Április 4. Gépipari Művek, illetve az államosítás előtti jogelődje, a Röck István Gépgyár kelenföldi, Budafoki úti ingatlanáról van szó.
[24] Az egykori Láng Gépgyár angyalföldi, Váci úti ingatlanáról van szó.
[25] Az egykori Goldberger Textilgyár óbudai, Perc utcai ingatlanáról van szó.
[26] Az egykori Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. (Tungsram) újpesti, Váci úti ingatlanáról van szó.
[27] Az egykori Ganz-MÁVAG Mozdony-, Vagon- és Gépgyár Kőbányai úti ingatlanáról van szó.
[28] Az egykori Ganz Villamossági Művek Lövőház utcai ingatlanáról van szó (ma: Millenáris park).
