Nagy baj, ha a hatalom mindent erőből csinál. A mai közélet nem a szabályozott közéleti játszmák terepe. Ez nem felel meg sem a józanság, sem a hosszú távú tartósság kritériumainak. Történelmi tapasztalatok szerint a mértéktelenség magában hordozza büntetését.
2018-ban „Újra néven nevezzük” címmel, „Erények a közéletben?” alcímmel százoldalas kiadvány látott napvilágot a StratComm Kft. kiadásában (ISBN 978-615-80576-1-5). A mű a négy sarkalatos erény, az igazságosság, a mértékletesség, az erősség és az okosság kapcsán vette sorra a magyar társadalomban tapasztalható jelenségeket, azzal a céllal, hogy irányt mutasson a keresztény gondolkodású közéleti szereplők számára.
A kötet megjelenését három, konzervatív értékrendet valló, keresztény elköteleződésű civil szervezet, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület és a Professzorok Batthyány Köre gondozta, s a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatta. A négy munkacsoportban több mint negyven értelmiségi részvételével lefolytatott viták eredményeként elkészült szöveget szerkesztőbizottság rendezte sajtó alá, amelynek tagjai Náray-Szabó Gábor, Osztie Zoltán és Tordáné Petneházy Judit voltak.
A hetes szám a matematikában, a mitológiában, a néprajzban, a művészettörténetben és az élet számos más területén különleges jelentőséggel bír. Most, hét évvel az „Újra néven nevezzük” megjelenése után arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon mennyire aktuálisak a benne szereplő megállapítások, elvárások, javaslatok?
Ennek érdekében az alábbiakban válogatást teszünk közzé a kiadványban megjelent szövegekből (kiemelések az eredetiben).
A 2018-ban leírtak mai magyar valósággal történő összevetését az olvasóra bízzuk!
IGAZSÁGOSSÁG
A kormányzat, az állam legitimitásának alapvető szempontja, hogy az általa befolyásolható jogot mindenkor az igazsághoz mérje és alakítsa. Ha így tesz, azzal minden ember eredendő igazságosságvágyát teljesíti, és hosszabb távú megmaradását is jól munkálja.
A jogalkotók, jogalkalmazók és a médiumok végezzenek rendszeresen olyan körültekintő, kritikai hangú, de szakmailag megalapozott, elemző, tájékoztató munkát, amellyel világossá lehet tenni mindenki számára a jogi döntéseket és a szabályozást.
A közéleti embernek tisztában kell lennie azzal, hogy rá nem csak az a jog vonatkozik,amit az állam a hatalma által az ő közreműködésével létrehoz. Kereszténynek lenni folytonos választás, annak választása, hogy az igazság útját követve fogok szabaddá válni, még ha az, az adott körülmények között fájdalmas is. A keresztény ember nem legalista, azaz nem gondolkodhat úgy, hogy „ami megfelel a jog írott betűjének, bár nem erkölcsös, azt megtehetem”.
Mai közéletünkben az igazság kimondása, védelme keveredik a vádaskodások, hazugságok, féligazságok és odamondogatások hangzavarával. A tiszta és erélyes kritikai hangot kiszorítja a gyalázkodás és a közvélemény manipulálása. Ennek következménye, hogy az emberek egy jelentős része eltávolodik a közélettől, s politikusainkban nem a polgári és nemzeti képviselet felelősségteljes személyiségeit látják, hanem romboló, belátásra képtelen és haszonleső arcokat, akik zsoldos katonaként pusztítják egymás hitelességét és az ország előrejutásának esélyeit.
Tudva, hogy az igazság nem a különböző álláspontok közötti középút, tudatosan kell törekednünk az igazságra, a másik fél által képviselt álláspontok megismerésére és megértésére, az igazsághoz ragaszkodás hevében is meg kell őriznünk saját magunk és az ellenvéleményt képviselők méltóságát!
A politikai közösség építésének részét képezi a gazdasági háttér biztosítása.Rendkívüli a jelentősége annak, hogy az milyen körülmények között megy végbe. Magyarország huszadik századi története a legjobb példa, hogy az erkölcsileg vitathatóan szerzett gazdasági alapok még generációk után is megkérdőjelezhetők.
Azt tapasztaljuk, hogy kevés kiválasztott ember aránytalanul nagymértékben részesedik a javakból, mint például egy törekvő, de „jó” kapcsolatokkal nem rendelkező polgár. Ez a jelenség olyan méreteket ölt, hogy amennyiben a fennálló jogrend, és az annak érvényesítésére szolgáló intézményrendszer keretei között nem bizonyítható a törvényszegés, kiderül, hogy a jogrend és az intézményrendszer nem képes érvényt szerezni az erkölcsi elvárásoknak. Azt tapasztaljuk, hogy a mindennapi életben ezek a jelenségek károsítják a jogrend, az intézményrendszer és általában az állam, valamint a vezető közéleti személyek hitelességét, aláássák a társadalom zavartalan működéséhez elengedhetetlenül szükséges közbizalmat.
Egy önmagát kereszténynek nevező társadalom értéke azon mérhető le, hogy mit tesz a megvetettek, a kitaszítottak, a jogfosztottak érdekében, mire vállalkozik a fogyatékosok, a munkanélküliek érdekében, akiktől nem várható, hogy növelik a profitot, akik nem gyarapítják vagyonunkat, akikért tehát ingyenesen kell szolgálatot teljesíteni.
MÉRTÉKLETESSÉG
Egy társadalom állapotát alapvető módon jellemzi, hogy a társadalomban kitüntetett feladatokat végző emberek, közéleti szereplők milyen példát mutatnak.
A közélet gyakorlati területein, a politikában, a helyi, országos kormányzati és civil szervezeteknél, továbbá a médiában a mértékletesség sok helyen nem jellemző. A beszédmodor, a megjelenés, az életvitel, a presztízsfogyasztással villogás, a tündöklés, a hatalmi arrogancia, amit a „mindent jobban tudok” és a „mindent én akarok csinálni” fejez ki – visszatetszést szül.
A politikusok celebbé válásának talán legfontosabb oka, hogy a mai magyar közélet nem programokról, nem a választóknak kínált megoldási javaslatokról szól, hanem karakterekről és karaktergyilkosságokról, vagyis politikai marketingről. Az ilyen közélet rendkívül ingatag, kommunikációval bárkit le lehet vadászni. Pedig egy országnak az egyik legfontosabb java a közéleti stabilitása.
A közélet kiemelkedő szereplőinek nagy önmérsékletet kell tanúsítaniuk. Ugyanez vonatkozik egy-egy párt ismeretségi körébe tartozó vállalkozókra is. Nem baj, ha a szolgálat gyümölcse észszerű gazdagodás, de az csak következmény lehet, és nem cél. Nem szabad kérkedni a szerzett javakkal!
A „most, nekem, mindent, azonnal!” elve a kapcsolatok felbomlásához vezet, melynek legfőbb megszenvedői a gyerekek, s végső soron a társadalom egésze.
A jelenlegi közélet és közhangulat tele van mértéktelenséggel. A közéletben minden fekete-fehér, egyszerű és radikális: a szövegek, amiket a közmédiában hallhatunk, a jelszavak és változásaik, a megoldások keménysége. Mindez a mértéktelenség agresszív kampánya.
A közéleti emberek ellenségekként vitatkoznak egymással, pedig az lenne a cél, hogy megtaláljuk azt, amiben egyetértünk, és abból kiindulva közösen építkezzünk. Ehelyett a közéleti szereplők sokszor elemi érzelmi, már-már állati szinten próbálják az erejüket a közönség előtt fitogtatni, demonstrálni, hogy le tudják a másikat győzni.
Nagy baj, ha a hatalom mindent erőből csinál. A mai közélet nem a szabályozott közéleti játszmák terepe. Ez nem felel meg sem a józanság, sem a hosszú távú tartósság kritériumainak. Történelmi tapasztalatok szerint a mértéktelenség magában hordozza büntetését.
A hatalom túlzott centralizációja is a mértékletesség hiányára utal, mert azt hisszük, csak mi tudjuk megoldani a dolgokat. Ez a keresztény tanítás szubszidiaritási elvével is szemben áll.
Mai környezetünk fogyasztási környezet. A beszédmodor, a megjelenés, az életvitel, a presztízsfogyasztással való villogás, tündöklés, stb. mindent tarol. Képeken, hangokon, mindenen keresztül azt harsogja a fülünkbe: „annyit érsz, amennyi pénzed van!” A mértékletesség ma nem divat.
Nehéz szembesülnünk azzal, hogy magukat kereszténynek nevező politikus személyiségek az erényekkel egyértelműen szemben álló közéleti szemléletet hangoztatnak, vagy azokkal kihívóan ellentétes módon élnek. A hétköznapok közhangulata: – és ezt a kereskedelmi média csak fölerősíti – „ha nem győzöl, ha nincs vagyonod, ha nem keresel sokat, akkor semmit sem érsz”. Ez azokat is belehajszolja, hogy elfeledjék a mértékletességet, akiknek a pazarlásra valójában nincs meg az anyagi lehetőségük.
Üstökösszerűen felívelő embereket látunk, mindennaposak a vagyon és az állami adminisztráció létráin mérhető gyors előmenetelek, valamint bukások. A kirakatemberek látványos és nehezen magyarázható gazdagodása nemcsak azért okoz kárt, mert közpénzt magánosít, hanem azért is, mert rossz, követhetetlen mintát ad. Szétrombolja azt a közösség számára fontos hitet, hogy azok jutnak többre, akik többet és jobban tanulnak, többet és jobban dolgoznak, akik kreatívabbak, akik valamiféle extra teljesítményt mutatnak fel. E nélkül a hit nélkül pedig nem a képességekkel való felvértezettség, nem a versengésben megszerzett minél jobb szereplés válik céllá, hanem a lehetőségek osztói körüli pozíciófoglalás.
Komoly probléma a fiatalok mértéktelen beengedése a központi közigazgatásba, az egyetem után rögtön a csúcsszervekhez. Lehetnek ugyan szabályt erősítő kivételek, és kivételes képességek, de az ilyen döntés a tapasztalat, a szakmai előélet lebecsüléséről üzen. Ez pedig a stabilitás ellen hat, és azok számára sem lehet vonzó, akik most épp a kedvezményezett oldalon állnak, mert az ő indokolatlan menesztésük ideje is eljön.
Senki sem lehet úgy jó első, hogyha előtte nem tanul meg másodiknak lenni. A vezetőnek meg kell tanulnia helyesen viszonyulni a vezetettekhez. Az új generációval kapcsolatban nem az a legsúlyosabb vád, hogy nem várja ki az időt, hanem az, hogy azt gondolja, azonnal és mindent tud.
Manapság nincsenek szabadon elfoglalható földek, mint a római korban, azonban vannak uniós források. Azt tapasztaljuk, hogy az uniós pénzek egyesek számára úgy állnak rendelkezésre, mint a rómaiaknak a frissen hódított földek. Ez olyan mértékben vállalhatatlan része a mai magyar közéletnek, amit a keresztény értelmiség nem tud és nem is akar tovább magyarázni.
ERŐSSÉG
A keresztény embertől távol áll az erőből politizálás.
Az erősség nem azt jelenti, hogy a másikra erőltetem a saját értékemet, hanem azt, hogy kiállok mellettük. Nem az én felelősségem a másik embernek az érték melletti elköteleződése, de hat rá, hogy miként mutatom fel saját értékeimet, s ez már az én felelősségem.
A keresztény célok nem kulturális, társadalmi minták, amelyeket ruhaként föl lehet húzni, és erőpolitikával kötelezően fogyasztandó cikké lehet tenni. Az erősség erénye és az erőpolitika távol állnak egymástól.
Az ember, illetve a közösség gyengeségét jelzi, ha kifelé folyamatosan harcol. Ez azt jelenti, hogy bizonytalan, és nem tud nyugalmat biztosítani az általa vezetetteknek. Az erősség nem állandó harc kifelé, hanem kitartás a vezetettek hosszú távú boldogsága érdekében.
A 2014-es választások után sokan a konszolidációra vártunk. A kezdeti lendület és hevület után szükség lett volna a megerősödésre, a kiegyensúlyozottságra, a keresztény ihletésű politika valódi tartalmának kifejtésére és a bizalomépítésre.
A keresztény szemlélet a közéletben hasonlóképpen viszonyul a hatalomhoz, mint a gazdaságban a profithoz. A hatalom nem cél, hanem eszköz. A hatalomnak csak olyan növelése legitim, amely értékek megvalósítása céljából történik. A hatalom önmagáért való növelése nem a közjóra irányul, hanem részérdekek, személyes, illetve csoportcélok elérésére. A politikusok kifáradásának jelensége éppen azzal függ össze, hogy az ember a hatalmat egy idő után fogyasztási célnak tekinti.
A civil gazdaságban és a társadalmi vállalkozók között tevékenykedő ember erkölcsi alapokon gazdálkodik. A profitra eszközként tekint, a gazdálkodás célja a közösség és az emberek komplex értelemben vett nagyobb java.
Probléma, hogy a politikai elit legtöbbször leplezve, de néha már leplezetlenül is felhasználja az informális összeköttetései által nyújtott előnyöket. Ez először csak a mi szemünkben hiteltelenítette keresztény önmeghatározásukat, de ezt már évek óta azok is látják, akiknek egyébként nem tűnik fel annyira e szempontok meglétének hiánya.
A mi felfogásunkban az állam szerepe az, hogy a gazdálkodás elveit a puszta egyéni előnyszerzés hagyományos szemléletétől a közösségi gondolkodás, a sokféle szempontból értelmezett közös jó növelése irányába terelje.
Segíteni kell a társadalmilag hasznos civil szervezeteket, mert azok tudják, hogy mikor, hova, mennyi munkát kell befektetni, és azzal milyen eredményt lehet elérni. Általában is fontos, hogy a központi vezetés bízzon meg a helyiekben, mert a központi közigazgatás nehezebben ismerheti meg a helyi viszonyokat, mint a civil szervezetek.
A kiegyensúlyozott keresztény közélet alapfeltétele a kulturált vita. Csökkenti a bizalmat az állandó harc, a mindent átható barát-ellenség magatartás. Ebből a nagy játszmából senki nem maradhat ki – mindenkinek színt kell vallania. A politikai elit cselekvéseinek és küzdelmeinek középpontjában a politikai ellenfelek, a más nézetet képviselők ellehetetlenítése, lejáratása, erkölcsi és egzisztenciális megsemmisítése áll. Ennek velejárója a gőg, a hatalmi arrogancia, a hübrisz, a voluntarizmus. Mindez roncsolóan hat a társadalom szövetére, erkölcsi állapotára, az emberek közérzetére.
OKOSSÁG
Az okosság erénye kialakulásában óriási szerepe van a gyakorlatnak. Nem elég az elméleti tudás és érzék, a tapasztalat is szükséges. Probléma, ha valakit nem a megfontolt szakmai szempontok motiválnak a döntéseiben, hanem pusztán a kinevező iránti – egyébként szükséges – hierarchikus lojalitás.
Mivel a kialakult szokások, a bevett gyakorlat, a közösség egészét jellemző politikai kultúra kulcsszerepet játszik, a közéleti szereplők teremtsenek olyan politikai légkört, amelyben az emberek példát látnak az etikus magatartásra és az erények követésére, arra, hogy a politikai vezetők ezt a gyakorlatot részesítik előnyben.
A mai magyarországi közéleti helyzetben felvetődik a keresztény szavazó dilemmája: a politikai szövetséghez vagy a Krisztusról szóló tanúságtételhez kell inkább hűnek lenni? Meddig vállalható fel a kormány egy-egy akciója?
Ha a hatalom a korszerű tömegtájékoztatás eszközeivel befolyásolja a választói tömegeket, irányított kérdéseket tesz fel, majd felmutatja, hogy milyen egység van mögötte, akkor a keresztény közéleti ember hiányolni fogja az okosság erényét. Szemléletünktől távol áll az a fajta kommunikáció, ami az embert nem döntéshozó partnernek tekinti, akit meg kell győzni, hanem olyan tömegnek, akinek be kell állítani a véleményét.
Egy kormányprogramnak, akár egy intézményfejlesztésnek is a pillérei egyszerűek: meg kell határozni azt, hogyan állunk most (helyzetértékelés), utána meg kell határozni, hogy mikor, hova akarunk eljutni, majd pedig el kell dönteni, hogy milyen módszerekkel és eszközökkeltudunk megvalósítani egy ennek megfelelően elkészített tervet, azaz cselekvési programot kell készíteni.
Nem egészséges, ha nincs kormányprogram, ha az Országgyűlést – megkerülve a közigazgatási és szakmai kontrollt, valamint a társadalmi egyeztetés által kikövezett rendes utat – egyéni képviselői indítványok árasztják el. A kivételes általánossá tétele csökkenti az emberek biztonságérzetét, és a politikusok ellenőrizhetőségét is.
Nem jó, ha a tervezés zárt körökben folyik, a polgári társadalomtól elzártan, és csak az utolsó pillanatban kerülnek elő a konkrét tervek, melyekről még a gyakorlott képviselők sem képesek elmélyült véleményt kialakítani. Ez az elharapózó törvényhozási gyakorlat azzal fenyeget, hogy a döntéshozatal eltávolodik annak valódi tárgyától, megalapozottsága nyilvánvalóan hiányos lesz, legitimitásának utólagos megkérdőjelezése pedig kézenfekvő.
Nem felel meg az okosság erényének, ha túl nagy helye van az ad hoc döntéseknek, túl nagy szerepe van a vakmerőségnek, a ráérzésben bízásnak, és hiányzik a távolra tekintés.
A közösségi döntések előtti helyzet megítélése a politika feladata, ám a döntés megfelelő előkészítésében a szakértőké és az értelmiségé a főszerep. Az értelmiség ideális esetben képes a közösség egésze szempontjából elemezni az eseményeket, vázolni a vezetők által adható lehetséges válaszokat. Segíti a politikai közösség tagjait, tehát a választókat, hogy nyugodtan értelmezzék a mindenkori helyzetet, valamint a közjót és egyéni érdekeiket együtt vizsgálva hozzák meg döntéseiket.
Az okosság gyakorlatias erénye kialakulásában sokat segít a sokszínű szellemi háttér, a kritikus és a másikra odafigyelő beszélgetések hatása. Ha ezek a feltételek nem elérhetők, kevesebb az esély kiegyensúlyozott és távlatokban gondolkodó értelmiség felnövekedéséhez, és ez a képviseleti demokráciák működésének fogyatékosságaihoz vezethet.
A keresztény közéleti cselekvő célja az emberek mindennapi életének nyugalma, nem saját szabadságának növelése. A forradalmi idők után a közéleti cselekvőknek mértékletességet kell tanúsítaniuk, és engedniük kell a mindenki által vágyott konszolidációt.
