E tényezők egyidejűleg, de nem azonos intenzitással voltak jelen a világpolitikában, s végeredményben segítettek aláásni a kelet-európai szocialista országok gazdaságát és társadalmi stabilitását. Ez pedig politikai következményekhez vezetett, az 1980-as évek végi rendszerváltásokhoz.
A 20. század második felében a kelet-európai szocialista országok külpolitikáját a katonai szövetségi rendszer (Varsói Szerződés), azon belül a szovjet pártvezetés mindenkori érdekei határozták meg. A legfelső politikai szinten meghozott döntéseket minden tagállamnak végre kellett hajtania. Így 1968-ban bevonultunk Csehszlovákiába, 1973-ban megszakítottuk a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, 1984-ben csatlakoztunk a Los Angeles-i olimpia bojkottjához. Egyedül Nicolae Ceauşescu Romániája engedte meg magának – illetve engedték meg neki a szovjetek –, hogy kimaradjon. A „különutasságot” a nyugati országok akkortájt pozitívan értékelték, s talán a Szovjetuniónak is kapóra jött, hiszen hivatkozni lehetett arra, hogy lám, a kelet-európai országok mégis csak önállóak. A nemzetközi szimpátia azonban nem hatotta meg a román társadalmat: a Ceauşescu-házaspár 1989-ben a kivégzőosztag előtt végezte életét.
Az alábbiakban három olyan jelenséget mutatunk be, amelyek – véleményünk szerint – jelentős mértékben hozzájárultak a szovjetrendszer bukásához. E tényezők egyidejűleg, de nem azonos intenzitással voltak jelen a világpolitikában, s végeredményben segítettek aláásni a kelet-európai szocialista országok gazdaságát és társadalmi stabilitását. Ez pedig politikai következményekhez vezetett, az 1980-as évek végi rendszerváltásokhoz.
Integráció
Mai fogalmaink szerint az integráció önálló gazdasági és politikai egységek összeolvadását jelenti, amelynek szükségszerű velejárója a tagállami szuverenitás bizonyos fokú csökkenése és szupranacionális szervek létrejötte.[1] Az 1989 előtti kelet-európai felfogás szerint azonban az integráció fogalmát szűken értelmezték: a nemzeti gazdaságok nemzetközivé válására, s ennek munkamegosztási és piacátrendezési következményekre vonatkoztatták.[2] Ráadásul a fogalom csak azonos tulajdonformán alapuló gazdaságokra volt érvényes: M. M. Makszimova szovjet közgazdász meghatározása szerint „a nemzetgazdaságok közötti mély és tartós viszonyok és nemzetközi munkamegosztás objektív folyamata, nemzetközi gazdasági komplexumok kialakulásának folyamata olyan országcsoport keretei között, amelyek azonos társadalmi és gazdasági rendszerbe tartoznak.”[3]
A szocialista országok közötti gazdasági integrációt jelentő Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST, alapítva: 1949) elvileg a tervkoordináció, az érdekek kölcsönös figyelembe vétele és az egyenlőség elve fémjelezte, a gazdasági fejlődés meggyorsítása és a színvonalkülönbségek mérséklése érdekében.[4] Ezzel szemben a nyugat-európai integráció megítélése negatív volt: „Az integráció tényleges célja a nemzetközi monopóliumok hatalmának kiszélesítése, Európa kapitalista országainak szembeállítása, a szocialista országok növekvő gazdasági erejének ellensúlyozása.”[5] Más szavakkal kifejezve a különbséget: „A tőkés integráció (…) a monopoltőke érdekeire és érdekrendszerére épül, a szocialista integráció viszont a nemzetgazdaságok és végső soron az integrációban részt vevő országok népeinek érdekeire.”[6]
A nyugati integrációt később az európai szocialista országok, a népgazdaság szempontjából nélkülözhetetlen kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése érdekében, „elviselendő rossz”-nak tekintették. Puja Frigyes egykori külügyminiszter megfogalmazása szerint: „a nyugat-európai tőkés integrációs folyamatnak megvan az objektív gazdasági alapja, ezzel együtt az erre irányuló törekvések fő politikai célja volt és ma is az, hogy meggátolják a szocializmus eszméinek térhódítását (…) Tudomásul vesszük – bár nem helyeseljük – hogy az Európai gazdasági közösség közösen akarja meghatározni a kívülálló országokhoz fűződő gazdasági kapcsolatainak irányait”.[7]
S bár Leonyid Abalkin szovjet sztárközgazdász definíciója („A szocialista gazdasági integráció a nemzetközi munkamegosztás elmélyülésének, a szocialista országok gazdasága közeledésének, korszerű, hatékony struktúrája kialakulásának, gazdasági fejlettségük fokozatos közeledésének és kiegyenlítődésének, a gazdaság, a tudomány és a technika alapvető ágazataiban mély és tartós kapcsolatok kialakulásának, a szocialista országok nemzetközi piaca kiszélesítésének és kibővítésének, az áru- és pénzviszonyok tökéletesítésének tervszerűen szabályozott folyamata.”[8]) a szovjet blokk gazdasági integrációját szinte „misztikus” magasságokba emelte, valójában a Szovjetuniónak és a többi szocialista országnak a nyugat-európai integrációval a legnagyobb baja az volt, hogy kimaradtak belőle. Ez főleg a technológiai – és különösen a hadiipari – lemaradás miatt jelentett égető problémát. Gorbacsov nem véletlenül nevezte a csúcstechnika visszatartását összeurópai együttműködést gátló „mesterséges akadálynak”.[9]
Konvergencia
A szovjet blokk országai számára a konvergenciaelmélet a legidegesítőbb kifejezések közé tartozott. A hazai lexikonok nevezték „modern reakciós polgári elméletnek”,[10] később „az egyik legkifinomultabb polgári közgazdasági elmélet”-nek,[11] amelynek lényege a két gazdasági rendszer fokozatos közeledése, végül a különbségek eltűnése. A probléma ezzel az volt, hogy a jelenség elfogadása „kizárja annak lehetőségét, hogy a kapitalizmust forradalom útján váltsák fel szocializmussal”.[12] A kérdéskör legjelentősebb elméletalkotói W. W. Rostow amerikai gazdaságtörténész, R. Aron francia szociológus, J. K. Galbraith amerikai és J. Tinbergen holland közgazdászok voltak.[13] A fogalom az 1950-es évek közepén jelent meg, kialakulása összefüggött az ún. „ipari társadalom” elméletével. Eszerint a szovjet és a nyugati gazdaság sok tekintetben hasonló, mert azonos célok mentén mozog, a nagyiparra támaszkodik, és mozgatórugója a technikai fejlődés. A konvergenciaelmélet a kommunista rendszer számára akár dicséretként is felfogható lett volna, mert implicite elfogadta a szovjet típusú társadalmak történelmi jogosultságát és előnyeit, hiszen egy közös jövőben mindkét gazdasági-politikai világrendszerből értelemszerűen csak a pozitív hatások élnek tovább (a szocializmusból például a tervezés). A szovjet blokk országainak hivatalos álláspontja szerint azonban a konvergenciaelmélet nemkívánatos ideológiának minősült, mert az nem más, mint „az ideológiai diverzió egyik csúcsformája”, az osztályharc jelentőségének elfojtására irányuló törekvés, amely nemcsak a munkásosztály, hanem a haladó polgári értelmiség megtévesztését célozza.[14] Ilyen értelemben szólaltak fel többen a kommunista és munkáspártok 1969. évi moszkvai tanácskozásán.[15]
A konvergenciaelmélet jogosultságát Lukács György is tagadta. Szerinte a szocializmus polgári bírálói hangoztatják, hogy „a szocializmus gazdasági téren olyasvalamit valósít meg, ami a kapitalizmushoz hasonlít, (…) amelyben el kell tűnniük a két formáció különbségeinek. A szocialista államok gazdasági életében ennek az ellenkezője tapasztalható (…): a termelési eszközök társadalmasítása kényszerűen olyan objektív viszonyokat teremt, amelyek mindig is minőségileg fognak különbözni az osztálytársadalmak viszonyaitól.” – írta Lukács.[16]
Globalizáció
A „globalizáció” kifejezés viszonylag új keletű, csak a 20. század második felében körvonalazódott. Az Egyesült Államokban a ’60-as években, Európában a ’80-as években került előtérbe. Történelmileg nézve azonban több évszázadra visszanyúló jelenségről van szó. Árva László megfogalmazása szerint „globalizáció az a folyamat, amelynek során egységes világgazdasági rendszer alakul ki a Földön, és amelynek következtében egységesedik a fogyasztás szerkezete, valamint a kultúra és az értékrendszer. (…) a köznyelv általában csak napjaink folyamatait nevezi globalizációnak. Az első hullámra a nagy felfedezések és az első gyarmati világbirodalmak kialakulása idején került sor a 15–17. században, a következő a napóleoni háborúk után, a 19. század második és harmadik harmadában bontakozott ki (…), a harmadik globalizációra pedig a huszadik század utolsó évtizedeiben került sor és még ma is tart.”[17]
A hazai politológiában monografikus igénnyel először Ágh Attila foglalkozott a fogalom kialakulásával, tartalmával, elméleti hátterével és következményeivel. Álláspontja szerint „a globalizáció a rövidre zárt, közvetlen kapcsolatokkal szorosan összekapcsolt, lényegi interdependens folyamatok egésze által meghatározott világrendszer létrejöttét jelenti.”[18] Ez azonban nem valamiféle világállamban ölt testet, hanem a világintézmények komplex együttesében, amely a nemzeti társadalmak együttműködése révén épül fel. A globalizáció lényegében három kérdéskört foglal magában: a világgazdaság globalizációját, a globális biztonság elvét és a kommunikáció globalitását. Ez az új világállapot új kihívásokat jelent, új lehetőségeket kínál, de egyben a minőségi átalakulás kényszerét is érvényesíti. Kiindulópontja a tudományos-technikai forradalom volt.[19]
A legújabb megközelítések közül okszerűen és szellemesen írja körül a fogalmat Forgács D. Péter, aki szerint „az uralkodó munkaethosznak és fogyasztási ideálnak a radikalizálódása volt, amikor az 1960-as évektől az amerikai vállalatok áttelepítették a termelést előbb Dél-Amerikába, majd a Távol-Keletre. Ezt a nyerészkedő mentalitást és a gyártás hazafiatlan áthelyezését globalizációnak nevezték. Ez volt a szó eredeti jelentése. Az 1980-as évektől pozitív értelmet kapott a kifejezés, a világot átfogó folyamatról kezdtek beszélni, amelyben nincs tettes, csak hős, amelynek nincs lokalizálható címe, helye, csak árfolyama. Bizonyítékul a műszaki haladás szolgált. A globalizáció eszménnyé vált, amelynek örve alatt – a feltartóztathatatlan és világszintű folyamatokra hivatkozva – a politikai felelősséget a senki földjére lehetett száműzni. A változást kivédhetetlennek, mintegy a természettől adottnak állították be.”[20]
Hasonlóan szemléletes Sárközy Tamás többrétegű definíciója: „A nemzetköziesedés problémája a 20. század második felében (…) ténylegesen átváltott globalizációvá. Ennek lényege a technikai fejlődés, az ún. negyedik ipari forradalom, az információs fordulat (…). Kialakul az internet világtársadalma, az angol nyelv átveszi a latin valamikori világnyelv jellegét (…). Eljött a multinacionális vállalatbirodalmak uralma, az usance-ok, általános szerződési feltételek, a blanketták világmikrojoggá válnak a nemzeti államok joga mellett (sokszor felett). (…) kialakulnak egyesületek-alapítványok világhálózatai is, amelyek befolyást gyakorolnak az egyes államok társadalmi életére (ez az ún. NGO-probléma).”[21]
Az idézett szerzők a globalizáció összetevőit és eredőit lényegében azonos módon ítélik meg. A globalizáció hatásainak kezelésével, illetve az ebből fakadó várható jelenkori veszélyek elemzésével foglalkozó irodalom azonban már nem e tanulmány tárgya. Csupán utalunk a globalizáció gyökereit megvilágító néhány korai alapműre (Polányi, Galbraith, Landes[22]), a témakör legjelentősebb kortárs kutatóira (Th. Friedman, Fukuyama, Harari, Huntington[23]), valamint talán legvitatottabb mai ideológusára, Soros Györgyre.[24]
A globalizáció jelenségéről a szovjet blokk országai az 1980-as évek közepéig hivatalosan nem vettek tudomást. Mintegy politikai gazdaságtani axiómának tekintették, hogy a kapitalizmus átalakulási tünetei a szocialista országokat nem érintik, nem is érinthetik, hiszen itt a tervgazdálkodás és a társadalmi egyenlőség kizárja a negatív világjelenségek begyűrűzését. Ha voltak is aggodalmaskodók, ők kivételnek számítottak. Ilyen volt például Simai Mihály, aki az 1978-ban megjelent könyvében „globális gondokról” írt, de a „globalizáció” kifejezést még nem használta, helyette interdependenciáról, azaz kölcsönös függőségről beszélt.[25]
A változást e téren a nyolcvanas évek második felében az új szovjet politikai gondolkodás jelentette, amely Mihail Gorbacsov személyéhez köthető. Két fő elv leszögezése (a háború nem folytatása a politikának; a biztonság oszthatatlan[26]) alapvetően megváltoztatta a két világrendszer politikai kapcsolatait és a szovjet blokk államainak jövőjét. Gorbacsov nagy nemzetközi visszhangot kiváltott könyvében a szovjet pártfőtitkárok közül elsőként (és utolsóként) hitet tett a háború elkerülése, a párbeszéd folytatása, a „kölcsönös gazdagodás”, a harmadik világhoz való viszony egységes szabályozása mellett. Ez akkor is nagy jelentőségű lépés volt, ha tudjuk, hogy állami és pártideológia szintjére emelt gondolatait alapvetően az Egyesült Államok által diktált (űr)fegyverkezési verseny szovjet gazdaságot – sikerrel – romlásba döntő üteme „ihlette”. A Szovjetunió szétesése aztán az új gondolatokat is elsöpörte.
*
A fenti jelenségekben rejlő veszélyeket a kommunista pártok ideológusai idejekorán felismerték, de azokat megállítani nem, legfeljebb (félre)magyarázni tudták. Példa erre Berecz János 1970-ben megjelent brosúrája, amelyben a szerző az ún. „csendes ellenforradalom” eszmei alapjaiként egymással összefüggő rendszert alkotó, következetes idézőjelben használt fogalmakként ábrázolta a konvergenciaelméletet, az ipari társadalom elméletét, a demokratikus szocializmust, az evolúciós elméletet (békés függetlenedés), a nacionalizmust, a szovjetellenességet, az ideológiai pluralizmust, a tiszta demokráciát, de még a hídépítést is az ellenséges behatolás eszközének tekintette.[27] Az 1973-ban szovjet és keletnémet szerzők tollából Moszkvában napvilágot látott, s két évvel később magyarul is megjelent monográfia mindezen tényezőket komplex rendszerbe foglalva mutatta be, mintegy az antikommunizmus különböző, de végső soron egy irányba mutató manifesztációiként.[28]
A történelem kereke azonban tovább forgott. Az ún. „létező szocializmus” bukását semmilyen ideológiai „elhárítással” nem lehetett megakadályozni.
Jegyzetek
[1] Világpolitikai lexikon (1945–2005). Szerkesztette: Horváth Jenő. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 311. o.
[2] Közgazdasági kislexikon. Főszerkesztő: Brüll Mária. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 19874. 187. o.
[3] Idézi: Simai Mihály: Kölcsönös függőség és konfliktusok a világgazdaságban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 46. o.
[4] Ficzere Lajos: A KGST működésének intézményi és jogi alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987.
[5] Politikai kislexikon. Összeállította és szerkesztette: Burget Lajos. Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, Budapest, 1966. 86. o.
[6] Pálfai István: A szocialista gazdasági integráció. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974. 27–28. o.
[7] Puja Frigyes: Magyar külpolitika. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980. 195, 197. o.
[8] L. I. Abalkin. A fejlett szocializmus gazdasági mechanizmusa. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1976. 192–193. o.
[9] Mihail Gorbacsov: Átalakítás és új gondolkodás. Országunknak és az egész világnak. Kossuth Könyvkiadó – Pallas Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1987. 196. o.
[10] Politikai kisszótár. Szerkesztette: Fencsik László. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 19804. 203. o.
[11] Közgazdasági kislexikon, i. m. 293. o.
[12] Uo.
[13] Walt Whitman Rostow: The Stages of Economic Growth. Cambridge, 1960; Raymond Aron: Dix-huis lèçons sur la socièté industrialle. Paris, 1963; Jonh Kenneth Galbraith: The New Industrial State. Boston, 1967 (magyarul: Az új ipari állam. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970); Jan Tinbergen: Do Communist and Free Economies Show a Converging Pattern? = Soviet Studies, 1961. április.
[14] Simai Mihály: Közeledik-e a két rendszer egymáshoz? (A konvergenciaelméletről). Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1969; Herbert Meissner: Konvergenciaelmélet és valóság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1971; Lakatos György: Az ipari társadalom elméletéről. Raymond Aron nézeteinek bírálatához. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.
[15] A kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozása. Moszkva, 1969. június 5–17. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1969.
[16] Lukács György: A demokratizálódás jelen és jövője. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988. 177–178. o.
[17] Árva László: Globalizáció: kezdet, szakaszai és vége…? = Zempléni Múzsa, XVIII. évf. 2018. 2. szám, 5. o.
[18] Ágh Attila: Globális kihívás. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987. 152. o.
[19] Uo. 188, 206–207, 232–280, 303, 307–314. o.
[20] Forgács D. Péter: A bürokrácia szociológiája. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019. 68. o.
[21] Sárközy Tamás: Illiberális kormányzás a liberális Európai Unióban. Park Könyvkiadó, Budapest, 2019. 209–210. o.
[22] Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Mészáros Gábor kiadása, Budapest, 1997 (eredeti megjelenés: 1946); John Kenneth Galbraith: Az új ipari állam. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970 (eredeti megjelenés: 1967); David S. Landes: Az elszabadult Prométheusz. Technológiai változások és ipari fejlődés Nyugat-Európában 1750-től napjainkig. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1986 (eredeti megjelenés: 1969).
[23] Thomas L. Friedman: És mégis lapos a Föld. A XXI. század rövid története. HVG Kiadó, Budapest, 2006; Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994; uő: A Nagy Szétbomlás. Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000; uő: Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007; Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra. Central Kiadó, Budapest, 2018; Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001.
[24] Soros György: A nyílt társadalom, avagy a globális kapitalizmus megreformálása. Scolar Kiadó, Budapest, 2001 (eredeti megjelenés: 2000).
[25] Simai Mihály: Kölcsönös függőség és konfliktusok a világgazdaságban, i. m.
[26] Mihail Gorbacsov: Átalakítás és új gondolkodás, i. m. 132–134. o.
[27] Berecz János: Mi a csendes ellenforradalom? Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1970.
[28] A mai antikommunizmus. Politika és ideológia. Főszerkesztők: F. D. Risenko és O. Reinhold. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.
