Minél totálisabb ellenőrzésre törekszik az államhatalom, annál kevésbé tolerálja az autonómiát. Az egymást váltó rezsimek ilyesfajta attitűdjét jól példázza a Magyar Tudományos Akadémia két évszázados története.
Gergely Jenő megfogalmazása szerint az autonómia kifejezés „eredeti görög jelentése saját törvényei szerint élés, tágabb értelemben öntörvényűség, önállóság. (…) Az autonómia tehát az állampolgárok kisebb vagy nagyobb létszámú, valamilyen közös cél, adottság, érdek, ideológia vagy vallás mentén önszerveződéssel létrejött közösségeinek sajátja, amelyeknek működését a maguk által alkotott szabályok (…) a hatályos állami törvények keretei között biztosítják, s ehhez függetlenségüket nem, vagy forrásaikat tekintve csak részben korlátozó anyagi eszközökkel rendelkeznek. Az autonómiának, az azzal rendelkező(k)nek minden politikai és gazdasági hatalommal szemben erkölcsi és szellemi vonatkozásban függetlennek kell lennie. Másként közelítve: az autonómia valamely közösség önrendelkezési joga, minden idegen, külső hatalomtól való függetlensége. Az autonómia a nem állami szervezetek azon képessége, hogy saját ügyeik intézésére (…) szabályokat alkothatnak.”
Minél totálisabb ellenőrzésre törekszik az államhatalom, annál kevésbé tolerálja az autonómiát. Az egymást váltó rezsimek ilyesfajta attitűdjét jól példázza a Magyar Tudományos Akadémia két évszázados története.
A reformkori közhangulat autonómia-lázában a kezdeményezés és a legnagyobb összegű felajánlás 1825. november 3-án, az Országgyűlés kerületi ülésén Széchenyi István nevéhez fűződött, akihez további három követ csatlakozott: Andrássy György, Károlyi György és Vay Ábrahám. A Magyar Tudós Társaság megszervezésének felügyeletére 1827. november 30-án a nádor választmányt nevezett ki, amely elnökből, a négy alapítóból, valamint huszonkét tudósból állt. Munkájuk nyomán a Társaság 1830. november 17-én megalakult. A szabadságharc leverése utáni politikai helyzet azonban egyértelműen akadályozta a testület tevékenységét. Az osztrák kormány fennállási engedélyhez kötötte működésének folytatását, s az iratot csak 1858-ban adták ki. 1849 után a tagválasztás szünetelt, többeket kényszerű emigrációjuk akadályozott abban, hogy a Társaság munkájában részt vegyenek. Az akadémiai történetírás méltán tekinti fordulópontnak az 1858. december 20-án megnyílt közgyűlést, amely új alapszabályt fogadott el és számos új tagot választott.
A kiegyezést követően az Akadémia tekintélyes intézménnyé nőtte ki magát, tagjai között a korszak tudományos, társadalmi és politikai vezetői jelentős számban helyet kaptak. Sosem volt annyi akadémikus kormánytag, mint a „boldog békeidőkben”. S bár az 1919-es Tanácsköztársaság nyomot hagyott a testületen (emigrációk, kizárások), az Akadémia a harmincas évek végéig prosperált.
A kommunista párt második világháború utáni térnyerésének következményeként, a szovjetizálás jegyében az Akadémia 1949. évi „átszervezése” során megfosztották tiszteleti, rendes vagy levelező tagságától a testület java részét. A visszaminősítettek számára az akkor létrehozott „tanácskozó tagság” üres lózung volt csupán, amely az MTA 1956. évi alapszabályában – mint címhasználat – már csak a Vegyes intézkedések között szerepelt, s az 1970-es alapszabályból teljesen eltűnt. A Párt eleinte „nulla alapú újratervezést” akart: 1948-ban létrehozták a Magyar Tudományos Tanácsot, s lényegében e testület vette volna át az MTA addigi összes feladatát, Gerő Ernő elnökletével, tehát közvetlen pártfelügyelet alatt. Emellett a Tanács fontos szerepet játszott az egyetemi tanárok leváltásában és kényszernyugdíjazásában, az újak kinevezésében; egyáltalán a professzorok megalázó „minősítési eljárásaiban”. A történelem azonban – Sztálin hangján – közbeszólt: a Szovjetunióban ugyanis a tudományos akadémia a pártállami rendszer oszlopos tagja volt, ezért nálunk sem engedték meg az önálló útkeresést. Az MTA pedig bármennyire igyekezett is megfelelni az „új kor” követelményeinek, nem kerülhette el a Tudományos Tanáccsal való egyesítést, amely magával vonta az akadémiai tagság „kirostálását” és az addig klasszikusan önigazgató, autonóm testület pártállami középirányító szervvé degradálását.
Az 1949-es tagrevíziót az MTA közgyűlése 1989. május 9-én hatályon kívül helyezte és a kizárt vagy leminősített akadémikusok tagságát folyamatosnak ismerte el. Az intézkedést azonban az érintetteknek már csak töredéke élhette meg. Az 1990-ben elnöknek választott Kosáry Domokos pedig – bár maga is elszenvedője volt az 1945 utáni elbocsátásoknak – megakadályozta, hogy a rendszerváltás hevében bárki is a negyven évvel korábbi eljárási normákat alkalmazza az MTA további működésében. A megoldást sokkal inkább az intézmény szakmai autonómiájának teljes körű visszaállításában, illetve a „nemzet tanácsadója” szerep felélesztésében és megerősítésében látta, s e törekvése találkozott az akkori kormány szándékaival.
Ma az Akadémiát újfent politikai támadások érik. Meglepődünk ezen? A józan ész alapján: igen. A magyar történelem fordulatait tekintve: nem. S bár az MTA szakmai autonómiája, intézményrendszere és vagyona veszélybe került, társadalmi presztízse pedig ezek nyomán szükségképpen kopik, a történelem azt is bizonyítja, hogy hosszú távon mindig az Akadémia nyer. Napjaink autonómiaellenes törekvései mégis képesek komoly károkat okozni. Az alkalmi „nyertesek” percemberkék, a vesztes viszont – gyakran helyrehozhatatlanul – mindig az egyetemes tudomány.
