S eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol mernünk kell kimondani: aki nem olvasta az Élet és sorsot, az semmit sem olvasott a szovjet 20. századról.
A putyini Oroszország 2025-ben háborúval „ünnepelte” a második világháború befejezésének nyolcvanadik évfordulóját. Olyan háborúval, amelyet ő maga robbantott ki, abban a térségben, amely éppen a második világháborúban szenvedte el addigi történelmének legnagyobb megpróbáltatásait.
Ez a paradoxon nem érhető meg a Szovjetunió politikai rendszerének ismerete nélkül. A putyini veszélyre évek óta sokan és sokszor felhívták a figyelmet; hadd utaljunk itt csupán a sakkvilágbajnok Garri Kaszparov „Közeleg a tél. Miért kell Putyint és a szabad világ ellenségeit megállítani?” című kötetére, amely történelmi összefüggések feltárásával és személyes tapasztalatok beépítésével tette világossá az olvasó számára az ortodox hagyományokon alapuló, a tekintélyelvet mindenek fölé helyező és ezt leképező orosz államberendezkedés működését, céljait és nemzetközi veszélyeit.[1] Az orosz történelem megértéséhez azonban még mélyebbre kell ásnunk, s ehhez támpontokat adhat Vaszilij Grosszman fő műve, az „Élet és sors”.
*
2012-ben vaskos kötet jelent meg az Európa Könyvkiadónál, Vaszilij Grosszman Élet és sors című regénye,[2] kiegészítve Hetényi Zsuzsa műelemző, életrajzi és kiadástörténeti tanulmányával.[3] Az eredetileg 1960-ban befejezett és szinte azonnal betiltott, először 1983-ban francia nyelven olvasható mű első moszkvai kiadására 1988-ig kellett várni, ekkor jelent meg az Oktyabr folyóirat 1–4. számaiban, majd javított verziója a következő évben, kötetben. A létének utolsó fázisába lépő Szovjetunióban tehát még kiadták, s ennek magyarországi visszhangja is volt. A Szovjet Irodalom folyóirat – főszerkesztője az ellentmondásos személyiségű Király István – a 80-as évektől több, kuriózumnak számító irodalmi és kritikai írást közzétett, s az évtized végére a lap a szovjet reformgondolkodás hazai szócsövévé vált. Ezzel magyarázható, hogy az 1989/5. számban terjedelmes részletet közöltek a műből.[4] Ugyanitt jelent meg Anatolij Bocsarov regényelemzése és Nyina Kanajeva recepciótörténeti tanulmánya.[5] A magyar olvasók így a moszkvai megjelenéssel egyidejűleg értesültek a regényről. A teljes mű hazai hozzáféréséhez azonban több mint két évtized kellett, s ennek már nem volt visszhangja. A megkésettnek tűnő recenzeálás azonban nemcsak emiatt indokolt, hanem azért is, mert Grosszman műve, bár konkrét szovjet valóságban játszódik, a szovjet politikai-társadalmi modell általános anatómiáját ábrázolja, így tanulságai Magyarországra is vonatkoztathatók.
A szerző neve 1989-ben nem volt ismeretlen. Az 1940-ben befejezett terjedelmes szocialista realista regénye, a Sztyepan Kolcsugin magyarul 1952-ben látott napvilágot.[6] Az Élet és sors cselekmény-előzményének tekinthető Az igaz ügyért (1954) című háborús regényének rövid részlete a Nagyvilág 1958/1. számában jelent meg. Az olvasók persze nem tudták, hogy ennek kéziratát a lektorok tizenkétszer (!) adták vissza átdolgozásra, miáltal a Novij Mirben megjelent változat igencsak sablonossá vált – s a kritika még ezek után is filozófiai idealizmussal, történelemhamisítással vádolta a szerzőt.
Grosszman 1955–63 között megírta Panta rhei című kisregényét, amely szintén külföldön jelent meg, oroszul először az Oktyabr 1988/6. száma közölte.[7] A mű Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsának továbbgondolása lehetne, ha nem hamarabb keletkezett volna. Amíg ugyanis Szolzsenyicin a hősének egyetlen lágernapját írta le, addig Grosszman főszereplőjét, a szintén Ivan (Grigorjevics) nevű politikai foglyot közvetlenül a szabadulása után ismerjük meg. A múlttal való szembenézés tükre ez esetben nem a lágerélet, hanem a társadalom, a volt családtagok, barátok sorsa, emléke, viszonyulása. A végeredmény ugyanolyan lehangoló: a korszak lealjasodása nem a lágerek terméke, hanem éppen azok egyik előidézője volt.
Az Élet és sors 1960-ban készült el. Szerzője októberben elküldte a Znamja című szépirodalmi folyóiratnak. Az 1931-ben indult lapot a gorbacsovi éráig terjedő fél évszázadban mindössze két főszerkesztő uralta: 1934–48-ig Vszevolod Visnyevszkij, majd 1986-ig Vlagyimir Kozsevnyikov. Bár ez utóbbi szerkesztési elvei a resztalinizációt erősítették, nem tűnt rossz döntésnek Grosszman lépése, hiszen pl. Ilja Ehrenburg regénye, az – átvitt értelmű címével korszakváltást jelentő – Olvadás a lap 1954/5. számában jelent meg.[8]
Az Élet és sors azonban az „olvadás” periódusában is emészthetetlennek bizonyult. A szerző hónapokig nem kapott választ, majd 1961 februárjában megjelent lakásán a KGB, és a kéziratot elkobozta. Begyűjtötték a Znamja és a Novij Mir szerkesztőségében levő példányokat is (Grosszman ugyanis Alekszandr Tvardovszkijnak, az utóbbi lap főszerkesztőjének is átadta). Ma már tudjuk, hogy a szöveget Kozsevnyikov továbbította az SZKP Központi Bizottságának. Grosszman hiába fordult Hruscsovhoz, a döntést nem változtatták meg. Mihail Szuszlov ideológiai KB-titkár kijelentette: Grosszman regénye oly mértékben szovjetellenes, hogy veszélyesebb, mint a Doktor Zsivago, így két-háromszáz (!) évig biztosan nem adható ki.[9]
Pedig az 1905-ben született, zsidó származású Grosszman nem számított mindig ellenségnek. Egyetemi tanulmányai végeztével vegyészmérnökként helyezkedett el az iparban, de a harmincas évek közepétől – Gorkij tanácsára, aki felfigyelt első kisregényére (Jó szerencsét!) – csak írással foglalkozott. Megélte az orosz forradalmat, a polgárháborút, a hadikommunizmust és a NEP korszakát, felnőtté válását az ukrajnai éhínség, a politikai terror és a második világháború kitörése kísérte. 1937-től az írószövetség tagja, a pártba azonban nem lépett be. Haditudósítóként járta a frontot, jelen volt a treblinkai koncentrációs tábor felszabadításánál. Az Ilja Ehrenburggal közösen írt Fekete könyv anyagát, amelyben a zsidók ellen elkövetett német bűnök dokumentumait gyűjtötték össze, 1947-ben New Yorkban publikálta; Moszkvában már nem adták ki. Ezzel együtt túlélte a háború utáni szovjet antiszemita kampányt, igaz, ehhez alá kellett írnia a zsidó orvosokat megbélyegző hivatalos közleményt. Végül eljutott a marxizmussal való szakításig, amely az Élet és sorsban öltött testet. Fő művének cselekményfolyama és hőseinek személyiségrajza tükrözi a fenti élettapasztalatokon alapuló, rendkívüli mélységű átérző és beleélő képességét. Grosszman 1964-ben rákban hunyt el.
A regény tehát a KGB archívumába került. „De kézirat valójában »sosem ég el«” – írja róla Bocsarov,[10] utalva A Mester és Margarita jelenetére, amelyben Woland és Behemót elővarázsolják a Mester eltüzelt kéziratát.[11] Esetünkben a varázsló Szemjon Lipkin, Grosszman egykori barátja: tőle került a kézirat 1975-ben Nyugatra. Később kiderült, hogy még egy példány lappang: az író egykori egyetemi társa, Vjacseszlav Loboda, illetve annak özvegye őrizte a kerti fészerben évtizedeken át, hogy aztán 1988-ban átadja közlésre az örökösöknek: így született meg az 1989-es, javított szövegű, hiteles kiadás, amely a magyar fordítás alapjául szolgált.
Nem könnyű olvasmány az Élet és sors. Már a címe gondolkodásra késztet. A két szó az emberi lét teljességére utal, szinte történetfilozófiai távlatokat idéz. Sajátossága a többféle értelmezhetőség, miközben illeszkedik az orosz-szovjet irodalom hagyományaihoz. A két fogalom ugyanis lehet egymás párhuzamos létét feltételező (azaz önmagukban nem, csak együttesen értelmezhetők), egymást rokon értelműként definiáló (az élet sorsot jelent és viszont), vagy egymással dialektikus kapcsolatban álló (azaz: az élet az objektív valóság, a sors pedig ennek megélt, szubjektív változata). Az orosz írók egyébként is vonzódtak a kontrasztos címekhez: Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Tolsztoj: Háború és béke, Szimonov: Nappalok és éjszakák. Lényegük a nyilvánvaló ellentétpár, amelynek magasabb szintű feloldása – szintézise – a szerző szándéka szerint maga a mű. A „sors” pedig – mintha az orosz néplélek örök fatalista lenne – ugyancsak rendre felbukkan: Buharin: Az orosz értelmiség sorsa, Solohov: Emberi sors stb.
Ami a regény terjedelmét illeti, minden további nélkül érvényes lehetne Déry Tibor felhívása A befejezetlen mondat elejéről: „Olvasóimat arra kérem – ha figyelmükre érdemesítik e könyvet –, ne mérjék szűkre az olvasásra szánt időt.”[12] A cselekmény közel húsz szálon halad, amelyek alapvetően eltérő helyszíneket és szereplői kört jelentenek. Közöttük jórészt családi kapcsolatok állnak fenn, miközben maguk a személyek is mozognak az egyes szálak és helyszínek között. Az olvasó a cselekmény párhuzamos, máskor egymást követő rendjével szembesül. Nem véletlen, hogy a szerző a kötet végén megadta a főbb szereplők adatait, cselekményszálanként és helyszínenként, megjelölve a történelmi figurákat, hiszen művének egyik sajátossága, hogy egyaránt ábrázol valós személyeket (Sztálin, Paulus, Csujkov, Jerjomenko stb.), és fiktív, bár személyiségvonásaik és sorsuk révén tipikusnak tekinthető alakokat. Világirodalmi szempontból ez nem meglepő, alkalmazta a módszert Balzac is, az Emberi színjátékban. Ha eltekintünk a sematikus szocreál művek ábrázolásaitól, ahol a vezetők szinte bálványként, a végső igazság letéteményeseként jelentek meg, Grosszman úttörőnek tekinthető a történelmi személyek érdemi cselekményvezetőként, mégis esendően történő ábrázolásában. A szovjet drámairodalomban ugyanez Mihail Satrov műveiben érhető tetten,[13] kései követőként pedig Vaszilij Akszjonov Moszkvai történet című monumentális családregénye folytatta a sort (amely viszont magyarul Grosszmannál korábban megjelent[14]).
Az Élet és sors 1942–43-ban játszódik, de visszaemlékezések és utalások révén egészen a 20. század elejéig visszajutunk. Az értelmezési keret és cselekmény origója a sztálingrádi csata és a volgai front, illetve a Saposnyikov család tagjainak élete. Sztálingrádban önálló vonalat képvisel Krimov komisszár harctéri küldetése, majd – nem meglepő módon – lubjankai kihallgatása, a szovjet frontparancsnokság, a villamos erőmű, a szovjet és német vonalak határán elhelyezkedő ún. „hat-per-egyes” ház és katonái, Novikov harckocsizó hadteste, a repülőszázad, Darenszkij alezredes és a kalmük sztyeppe, valamint Paulus tábornok parancsnoksága és a német erők. A Saposnyikov család másik ágának középpontja Viktor Strum zsidó származású fizikus, az ő tudományos és családi élete a kazanyi evakuáció idején, majd visszatérve Moszkvában, továbbá más hozzátartozóké Kujbisevben; a német koncentrációs táborban, annak munkatáborában, illetve SS-parancsnokságán; útban a gázkamrák felé, illetve a megsemmisítő táborban, a gázkamrában; az orosz munkatáborban; végül a zsidók helyzete Kijevben; a kivégzettek exhumálásai és holttestek égetései Ukrajnában.
Az olvasónak a felsorolásból feltűnhet a kommunista és fasiszta valóság párhuzamossága. Ez nem véletlen. Grosszman minden bizonnyal a kötet mondanivalójának lényegét fogalmazta meg az I. rész 50. fejezetében, amikor ezt írta: „A huszadik század első fele (…) úgy vonul be a történelembe, mint az európai lakosság hatalmas rétegei társadalmi vagy faji elméletek alapján való kiirtásának időszaka.” E megsemmisítő kampányok folyamán a lakosság szinte hipnotikusan engedelmeskedik (lásd a Sorstalanság-beli Köves Gyuri tudatos bennmaradását a menetoszlopban[15]). A hatalom felébreszti a gyűlöletet a pusztulásra ítéltek iránt, így a többség, „bár iszonyodik a tömeggyilkosságoktól, rejteni igyekszik lelke állapotát (…) még önmaga előtt is”. Az emberek képesek voltak maguk irányítani saját kivégzési meneteiket, várakozni a hóhérra (ennek morbid verzióját ábrázolja Bacsó Péter A tanú emlékezetes jelenetében, amikor a kivégzésre készülő Pelikán József hangosan keresi doktor Kotászt[16]). Nem arról van tehát szó, hogy az ember természeténél fogva gyilkos, hanem arról, hogy ez az állapot a totalitarizmus emberekre gyakorolt hatásának korábban nem tapasztalt mértékű tanújele. Grosszman ebben a tekintetben a fasizmus és a sztálinizmus közé egyenlőségjelet tesz. „A totalitarizmus alapja az örökös, szakadatlan, nyílt vagy álcázott szupererőszak. Az ember önként nem mond le a szabadságáról. Ez a következtetés világítja be korunkat, világítja be jövőnket…” – fejezi be gondolatmenetét az író (243–247. o.).
Idekapcsolódik Grosszman okfejtése a III. rész 20. fejezetében. „A két ellentétes állapot – a Moszkva elhagyásának és a Moszkvába való visszatérésnek a szenvedélyes vágya – közötti különbség lényege abban állt, hogy a két esemény közt eltelt háborús esztendő átalakította az emberek tudatát, és a németektől való misztikus félelmet felváltotta az orosz-szovjet erő fölényének biztos tudata. (…) Sztálingrád (…) a lakosság új öntudatát segítette világra. (…) A háború felgyorsította a valóság átértelmeződésének folyamatát (…) A fejlődés logikája odavezetett, hogy a népi háború, amely Sztálingrád védelmében érte el legmagasztosabb csúcspontját, éppen ebben a sztálingrádi periódusban tette lehetővé Sztálin számára, hogy nyíltan deklarálja az állami nacionalizmus ideológiáját” (809–813. o.).
Mindebből egyenesen következik az antiszemitizmus, amely az író szerint jelentkezhet utálkozó jóakaratban és véres pogromokban, előfordul a piacon és az Akadémia elnökségében, az öregek lelkében és a gyermekek utcai játékában, és „soha nem cél, (…) mindig csupán eszköz: a megoldhatatlan ellentmondások fokmérője” (591. o.). S végül hozzáteszi: „A totalitárius országokban, ahol a társadalom hiányzik, az antiszemitizmus csak állami lehet” (594. o.).
S itt csatlakozik a regény egyik szála a háború utáni nyílt antiszemitizmushoz, Strum akadémikus és zsidó munkatársai ellehetetlenítésének történetéhez, majd kap szinte meseszerű, de nagyon is valóságos gellert, Sztálin közbelépésének hatására. Az író ismeri a szovjet bürokrácia centralizációjának kétarcúságát: akire/amire nincs szüksége az államnak, azt eltapossa, ami viszont egybeesik érdekeivel, az kiemelt támogatásban részesül. Egyéni érdek és államérdek – ezek a sztálinizmusban alig esnek egybe. A mű egyik kulcsjelenete tehát az, amikor Sztálin felhívja Strumot a lakásán. A drámai tömörségű, a tudós életét száznyolcvan fokkal megváltoztató dialógus ekképpen hangzik: „Jó estét, Strum elvtárs. – Jó estét, Joszif Visszarionovics. – Tudomásom szerint ön nagyon érdekes kutatásokat végez. – Hiszek a munkámban. – Nem hiányzik-e a külföldi szakirodalom, tekintettel a háborús időkre? El van-e látva a szükséges berendezésekkel? – Nagyon köszönöm, Joszif Visszarionovics, a munkafeltételeim teljesen kielégítőek. – Viszontlátásra, Strum elvtárs, sok sikert kívánok a munkájához. – Viszontlátásra, Sztálin elvtárs” (934–936. o.).
A rövid beszélgetés a könyvben három oldal. Grosszman hihetetlen pontossággal képes érzékeltetni a feszültséget, Strum magabiztos reakcióit (holott éppen panaszkodnia kellene), a hallott és általa kimondott szavak közben cikázó gondolatait, mindezek alatt a felesége mozdulatait, aki keresztet vet magára és a férjére, és szinte automatikusan feláll, amikor rájön, hogy a fizikus kivel beszél. Éppen azért, mert „Sztálin egyetlen szava képes volt megsemmisíteni ezreket, tízezreket. Marsallok, népbiztosok, a párt Központi Bizottságának tagjai, a területi bizottságok titkárai, olyan emberek, akik tegnap még hadseregeket, frontokat irányítottak, országrészek, köztársaságok, hatalmas gyárak urai voltak, ma Sztálin egyetlen haragos szavától semmivé váltak, a lágerek pora lett belőlük” (938. o.). Azt persze Strum is érzékeli, hogy Sztálin figyelme nem a személyének, hanem elméleti kutatásainak szól. Az olvasó ebben a fejezetben ugyanis a szovjet atombomba születéséhez vezető út egyik állomásának tanúja. Grosszman jó érzékkel ragadja meg a lényeget, leírásainak szakszerűsége is helytálló, elvégre fizika–matematika szakot végzett.
Strum ellehetetlenülésének és Sztálin telefonja utáni „feltámadásának” motívuma visszaköszön Spiró György Tavaszi Tárlatában, amikor a névtévesztés miatt ellenforradalmi tevékenységgel vádolt Fátray Gyula mérnök 1957-es gyári kiközösítése a KB-tag barátjával történt találkozás másnapján megszűnik, mert az illető „odaszólt” a megfelelő helyre.[17] Ezek a dolgok a diktatúrában mindig hasonlóan történtek.
S továbbra is az utánérzésekről, mert az irodalom már csak ilyen. A koncepciós perek anatómiáját Grosszman előtt ismertük, gondoskodott erről Taraszov-Rogyionov és Arthur Koestler.[18] A kritikák azonban kiemelték, hogy mindaz, ami később Szolzsenyicin, Granyin, Ribakov és mások műveiben motívumként megjelent, az megtalálható nála.[19] S nem csak erről van szó. Az ukrajnai tömegsírok halottégetéseinek rémületesen tárgyszerű, technológiai-módszertani leírását mintha Robert Merle fogalmazta volna: „tegnapelőtt volt száztíz, tegnap hatvanegy, öt nap alatt hatszáztizenkettő, az összesen hétszáznyolcvanhárom… Kár, hogy nem számolta külön a férfiakat, a gyerekeket, a nőket. (…) Az utolsó héten volt nyolcvanhárom, az azt megelőző háromszor tíz napban négyezer-nyolcszázhuszonhat, a végösszeg: ötezer-hatszázkilenc elégetett test” (228–230. o.). Vagy idézzük Cseres Tibor Hideg napok című regényének kezdő sorait? „Hogyan tudták megszámolni a halottakat? Ez mégiscsak képtelenség! Háromezer-háromszázkilenc. Ebből kettőszázkilencvenkilenc elaggott!”[20] De ugyanígy megelevenedni látszanak Elie Wiesel Az éjszakájának motívumai vagy a Saul fia képi világa.
A kötet egyik fontos pontján Grosszman – maga számára is rögzítve – a becsületes élet fontosságáról ír. „Bármennyi dicsőséget és gazdagságot halmoz is fel az ember, megöregszik, eltávozik, meghal, és helyébe fiatalok jönnek, és talán az a legfontosabb, hogy az ember becsületesen élje le az életét” (717. o.). Összecseng ezzel Jurij Manyin fizikus-matematikus véleménye, aki a mű kapcsán így fogalmazott: „Amikor Grosszmant olvassuk, kevés kellemeset tudunk meg magunkról, de magával ragad bennünket a hatalmas sodrás, amely nagy és a szó legjobb értelmében moralizáló könyveket szült. (…) Eszünkbe jut, hogy a vétket nem teszi jóvá a bűnbánat, de csak ez szabadíthatja fel a gyermekeket: hogy emberré lehet válni a halál előtti utolsó percekben, hogy a Történelem és az Élet iszonyú összemérhetetlenségét leküzdi minden egyes élet, amelyet méltósággal éltek le.”[21]
Az író felteszi a kérdést: „Miért ismertek be mindent? Én pedig miért hallgattam? (…) A szavazásnál pedig fölemeltem a kezemet. Azután az aláírásomat adtam. Aztán beszédet mondtam, cikket írtam. (…) Hol voltak eközben a kételyeim? (…) Hogy van ez? Két tudat egyetlen emberben? (…) nemcsak velem, hanem a legkülönbözőbb emberekkel” (644. o.). Hozzáteszi: „Különleges, súlyos félelem ez, melyet milliók képtelenek leküzdeni” (647. o.). Majd később így zárja le a kérdést: „a legnagyobb hibánk, hogy nem a lelkiismeretünk szerint élünk. (…) Hallgattunk, amikor harminchétben ezrével végezték ki az ártatlan embereket. (…) Hallgattunk az általános kollektivizálás szörnyűségei idején. (…) A szocializmus mindenekelőtt a lelkiismerethez való jog” (855. o.). Igen, a leírtak Grosszman lelkiismeretét is tükrözik. Ő is átélte mindezt, aláírta, amit kértek tőle, mert a túlélésért küzdött. Mint ahogy a regényben Strum is aláír. Ebben az értelemben Grosszman regénye nyilvános bocsánatkérés.
S eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol mernünk kell kimondani: aki nem olvasta az Élet és sorsot, az semmit sem olvasott a szovjet 20. századról. „Fő erénye a könyörtelen igazság” – írta róla Anatolij Karpov irodalomtörténész.[22] Ez az igazság pedig nem más, mint annak beismerése, amit Robert Musil így fogalmazott meg: „A valóban nagy bűnök nem úgy születnek, hogy elkövetjük, de hogy megengedjük őket!”[23]
Orwell utópiája, az 1984 szembesítette a világot a történelem utólagos megváltoztathatóságával. A politikusok és tudósok ezt persze már régen tudták. Az újraírt múlt problematikája Grosszmannál kristálytisztán megjelenik: „az államhatalom létrehozott egy új múltat, (…) új hősöket jelölt ki a már lezajlott eseményekhez és eltávolította az igazi hősöket. Az államnak elegendő ereje volt, hogy újra lejátssza azt, ami egyszer s mindenkorra lejátszódott, átalakítsa, átgyúrja a gránitot, a bronzot, az elhangzott beszédeket, megváltoztassa a szereplők elhelyezkedését a dokumentumfényképeken” (326. o.). A lehetséges megoldás egy másik negatív utópiában bukkan fel: Ray Bradbury Fahrenheit 451 című, a könyveket elégető és birtoklását büntető társadalomról szóló regényében. Ennek kulcspontja az a fejezet, amelyben kiderül, hogy az „ellenállók” klasszikusok szerzői életműveit memorizálják, mert a műveltség és a humánum továbbörökítését mechanikus úton már nem, csakis így biztosíthatják.[24]
A szerző fiatal íróként és haditudósítóként megtanulta a szovjet sajtó alapigazságát, amelynek „célja nem az, hogy válogatás nélkül öntse az emberek elé a kaotikus információt a legkülönbözőbb, gyakran véletlenszerű eseményekről, hanem hogy nevelje az olvasókat” (118. o.). Ráébredt, hogy a szocialista realizmus és a dekadencia között nincs szakadék: az előbbi az állam kivételességét hangoztatja az egyénnel szemben, az utóbbi az egyénét másokkal szemben. Tehát az ember, azaz mások iránt mindkettő egyformán közömbös (334–335. o.). Szembesült azzal is, hogy „a pártvezetőnek nincs szüksége a tudós tehetségére, az író adottságaira. Fölötte áll minden tehetségnek, adottságnak. (…) szavának döntő ereje abban rejlett, hogy a párt rábízta az érdekeit a kultúra és a művészetek terén” (110. o.). És Grosszman a regényében szándékosan ellentmondott e kőbe vésett normáknak. Az Élet és sors ezek miatt is megelőzte korát. „Ha ez a regény megjelent volna 1960-ban, (…) évtizedekre előrevitte volna a korról és a háborúról alkotott elképzeléseinket. Mert amit ma tudunk és értünk, azt Grosszman már 1960-ban tudta. Sőt annál többet is. Regénye túlmegy korunk legmerészebb gondolatain is” – vélte Igor Zolotusszkij.[25] Igaza van, mert „a múlt felé forduló emberi tudat mindig kirostálja ritkás szitáján a nagy események sűrítményét, s kihullik rajta a katonák szenvedése, riadalma, szomorúsága. Az emlékezetben nem marad más, csak a történet üres váza” (735. o.).
Az Élet és sors tartalma, cselekménye ezt a vázat változtatja testté, s válik kollektív emlékezetünk részévé. Jelentősége felbecsülhetetlen: „ismeretlen” 20. századunk vonatkozásában tovább örökíti mindazt, aminek érzelmi-hangulati megragadására a tudomány nem képes. S valójában mindig ebben állt a szépirodalom felelőssége.
Jegyzetek
[1] HVG Kiadó, Budapest, 2015.
[2] Vaszilij Grosszman: Élet és sors. Fordította: Soproni András. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013. 1112 o. A kötet oldalszámaira szövegközi zárójeles formában hivatkozunk.
[3] Hetényi Zsuzsa: A vesztes győztesek és túlélő áldozatok könyve. In Vaszilij Grosszman: Élet és sors, i. m. 1075–1110. o.
[4] Vaszilij Grosszman: Élet és sors. Fordította: S. Nyírő József = Szovjet Irodalom, 15. évf. 5. szám, 1989. május, 3–66. o. A fordítás az Oktyabr 1988. 1. számában megjelent szöveg I. rész 8–20. és 26–33. fejezeteit tartalmazza.
[5] Anatolij Bocsarov: A szabadságról és az erőszakról. Vaszilij Grosszman regénye = Szovjet Irodalom, 15. évf. 5. szám, 1989. május, 133–138. o.; Nyina Kanajeva: Az Élet és sors kritikai fogadtatása = uo. 139–146. o. (eredetileg: Lityeraturnaja Gazeta, 1988. augusztus 24.).
[6] Vaszilij Groszman (sic!): Sztyepán Kolcsugin. Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1952.
[7] Vaszilij Grosszman: Panta rhei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.
[8] Ilja Ehrenburg: Olvadás. Új Magyar Könyvkiadó, 1955.
[9] Szemjon Lipkin visszaemlékezését és Vaszilij Grosszman levelét közli: Tovább… tovább… TOVÁBB! 1953–1988. (sic!) Szerkesztette: Szilágyi Ákos. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1988. 50–55. o.
[10] Anatolij Bocsarov: A szabadságról és az erőszakról, i. m. 135. o.
[11] Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981. 389. o.
[12] Déry Tibor: A befejezetlen mondat. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980. 7. o.
[13] Például Mihail Satrov: A breszti béke (1987); Tovább…tovább…tovább! (1987)
[14] Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. (Első megjelenés: 1999, Moszkva.)
[15] Kertész Imre: Sorstalanság. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2002. 71. o.
[16] Bacsó Péter: 3 tanú. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001. 96. o.
[17] Spiró György: Tavaszi Tárlat. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2010. 257. o.
[18] Alekszandr Taraszov-Rogyionov: Csokoládé. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989. (Első megjelenés: 1922, magyarul: 1930.) Arthur Koestler: Sötétség délben. Európa Könyvkiadó – Reform Könyvkiadó, Budapest, 1988. (Első megjelenés: 1940, magyarul: 1988.)
[19] Például: Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja (1961); Danyiil Granyin: A Bölény (1987); Anatolij Ribakov: Az Arbat gyermekei (1987).
[20] Cseres Tibor: Hideg napok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 7. o.
[21] Idézi Nyina Kanajeva: Az Élet és sors kritikai fogadtatása, i. m. 146. o.
[22] Uo. 140. o.
[23] Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013. 2. kötet, 275. o.
[24] Ray Bradbury: Fahrenheit 451. Agave Könyvek, h. n. 2013. 126–129. o.
[25] Idézi Nyina Kanajeva: Az Élet és sors kritikai fogadtatása, i. m. 139. o.
