Az óévet Nagy György András jegyzetével zárjuk, amely legalább annyira elgondolkodtató, mint amennyire szívhez szóló.
Nagy György András: Apa olvas
A gyerekek, ugye, nem halhatnak meg, apa? Az estének azon a pontján voltunk, ahol a mesének kellett következnie. Ő az ágyán, én a széken a könyvvel a kezemben. A fiam nézett rám, én meg őrá.
Családi összejövetel volt előtte nálunk, és szokás szerint eljött a pont, amikor a kicsik elvonultak játszani, a felnőttek meg beszélgettek. Szóba kerültek a világ dolgai, egy akkori háborús konfliktus, egy, a sajtót bejárt fénykép, amin fehér lepelbe burkolt kis holtestek sorakoztak egy teherautón.
A gyerekek ugye nem halhatnak meg? Tudtam, hogy komolyan kérdezi, és tudtam, komolyan kell válaszolnom. Mégis egy pillanatra harag fogott el, hogy lehettünk ilyen óvatlanok, hiszen annyiszor megtapasztaltuk már: meghallják azt, amit nem nekik szánunk. De a dühöt felülírta rögtön valami csendes és mély fájdalom. Olyan érzés volt, mint egy régi nyáron, amikor én voltam kisfiú – az udvaron játszva egyszer csak ráeszméltem, nem látok és nem is hallok senki mást, a valószerűtlen napfény ölel körül és a mély csend, csak én vagyok és a magány döbbenete.
Szakemberek kutatják azt, hogy az ember a történelmi korokban, illetve az egyén az egyes életszakaszaiban hogyan fogta-fogja fel a halált. Hogyan kavarog bennünk mindaz, amit észleltünk és ami megtapasztalhatatlan, amit nyugtázunk és ami felfoghatatlan, miként keverednek a valóság elemei a misztikummal, a hiedelmek a hittel, hogyan vegyül a tudat az érzelemmel.
Félünk és/vagy féltünk, ha a halálról van szó? Miért tabu, ha az élet része? Aztán hány éves kortól kezdünk rájönni, hogy ez nem olyasmi, mint álomba szenderülni? Hogy ez bizonyos szempontból egy végleges állapot, ami ugyanakkor a végtelen nézőpontjából csak egy állomás?
Mikor törjük a fejünket azon, vajon visszavárjuk-e őket, vagy ők várnak miránk? Lehetek-e bármilyen módon én kivétel, aki kibújik az elkerülhetetlen alól, vagy legalább más utat talál, mint a többiek? Vajon hamis-e, ami biztat, vagy az az igazság?
A gyerekek, ugye nem…? Kicsit bizonytalanul kezdtem a feleletet, hisz nem a magam felnőtt-válaszát kellett adnom, hanem olyat, amit ő is megért, ami a lélek zavaros teájában pont annyi méz és citrom, ami azt édessé és világossá teszi. Emlékszel még arra a rajzfilmre, amit együtt láttunk? Tudod, ahol a csillagokba szállt fel, aki elhunyt. Ha pedig a szerettei rágondoltak, akkor velük volt, a mesében még segítséget is kaptak tőle, jó tanácsot, amikor bajba kerültek… De apa, ő felnőtt volt. Meg már kicsit öreg. Azt tudom, hogy mami is felment az égbe és nem énekli már többé, hogy „keverem a kását, sütöm a pogácsát”. De a gyerekek? – Nézett rám és nem puszta vigaszra vágyott.
Emlékszel még arra a kisfiúra, akiért imádkoztunk is? Beleszőttük, hogy Őrá is vigyázzon a Jóisten? Emlékszel, kórházban volt és műteni kellett és… Tudom – mondta. Aztán az volt, hogy az anyukája, meg az apukája azt kérték, írjuk rá egy lufira a nevét, menjünk ki a szabadba, és engedjük el… Sok léggömb szállt akkor felfelé… De apa, ő beteg volt, de aki amúgy egészséges?!
Mennyi filozófus és teológus foglalkozott már azzal: létezik-e olyan helyzet, amikor megengedhető az emberi élet kioltása? Lehet-e szükséges, ami egyébként tilos? Ha meg kell védeni magunkat? Ha fenn kell tartani a társadalom rendjét? Ha a jövőnk múlik rajta? Ha ott egy fennkölt cél? Van olyan, hogy igazságos, vagy jó háború? Ha pedig létezik, akkor milyen szabályok szerint zajlik? Ám, ha mindez és minden tilos, akkor miért történhet meg? Kit mikor miért ki és hogyan tesz próbára? Még nekem, mint szülőnek egy ilyen helyzet is kihívás…
Tudod, azért kell a játszótéren is óvatosnak lenni, mert bárki megsérülhet. Meg hát elmagyaráztam, miért vannak a konnektorokban azok a színes dugók? No és nem megyünk át a piroson, nem szaladunk át az úton… De ott, ahol szólnak a fegyverek, kevés magadra vigyázni. A bomba vagy a golyó nem nézi hova csapódik be. Hogy katona van ott vagy civil, hogy férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, felnőtt vagy gyerek…
Megtaláltam a szavakat, kerekedtek a mondatok, szinte belemelegedtem a megmagyarázhatatlan magyarázatába. Nem jutottam el odáig, hogy a felelősségről beszéljek, meg arról hogyan kell megoldani a konfliktusokat, mondjuk, ha ő keveredik nézeteltérésbe az egyik társával – és nem ejthettem szót a belső békéről sem, amit meg kellene teremtenünk és őriznünk, hogy aztán az, mint egy kiáradva…
Felnéztem, vagy inkább egy kicsit oldalt, ahogy a széken ültem, az ágy felé: már szuszogott, úgy aludt, mint kisebb korában, a hasára fordulva-gömbölyödve.
De azóta, néha, amikor a külvilág zaja visszaűz abba a régi fájó csendbe, függetlenül attól, hogy mit gondolok, tudok, hiszek a válaszról – én is felteszem a kérdést, hogy a gyerekek, ugye…?
